Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 4. szám - TÁRSADALOM - TUDOMÁNY - Murawski Magdolna: Az újkor új esztétikája
kán a fizikai erőszak. Addig nyüstöli, míg meg nem betegíti, majd távozásra nem kényszeríti mindenkori aktuális áldozatát. De itt is jön egy csavar. A vérbeli művész nem adja fel. Hogyan is adná fel, mikor maga a Mindenható ruházta fel érdemeivel és erényeivel?! Minél több szenvedést mér rá a korszak, ő annál nagyobb művészi csodákra lesz képes. A jelenkor taszító durvasága egyre nagyobb magaslatokba készteti emelkedni. így hát az érteden kortársak hada semmit sem tehet. Egyedül a fizikai valóság az, melyet sérthet. De hát mi az a gyönge test a mennyei tiszta lélekhez képest? Sok érzékeny művészlélek halt el idő előtt tüdőbajban. Mit tesz ilyenkor a jelenkor? Menti, ami még menthető, és igyekszik immáron elkerülni az utókor megvetését. A művész sírja fölé áll, hangzatos nekrológokat zokog a vaksin tátongó sírgödörbe. Úgy tesz, mintha... Mit mintha? Mintha jó lett volna az eltávozotthoz, segítette és érvényesülni engedte volna. Ki ne mondd és a szeme közé ne vágd ilyenkor, mit mulasztott! Neki most tele kell bőgnie és üvöltenie ugart és sztyeppét, sivatagot és hegyvidéket! Miféle korszakban élünk ma itt? A pusztító rendszer visszahúzó ereje, ádáz harca ma is, mint bármikor, kézzelfogható, kitapintható. De a mai kor embere előtt ma ráadásul jókora űr tátong: előtte már több korszak elmulasztotta megfogalmazni a maga esztétikáját. AXX. század egy jelentős része puszta rombolással telt el. Az újat hozó rombolók csupán egyet tudtak: mit nem akarnak. De hogy a lerombolt eszmények helyébe ki és mi fog lépni, arról egyetlen szó se hangzott el. Jobb híján elnevezték avantgarde-nak, élcsapatnak, és ebből a gárdából ki is emelkedtek a jobbak. Nagy egyéniségek, mint tűzijáték fényes sziporkái tündököltek a kultúra egén, de a többi... A többiek beérték a csapat- szellemmel és versenyt üvöltöttek egymással. Voltak, mint operett, voltak, mint művirág. Miért mondom mindezt? Mert a mai kor művészeit épp ezért jóval nagyobb felelősség terheli. Nekünk mostmár valóban meg kell fogalmaznunk a magunk esztétikáját. Túllépni ezen a romhalmazon, és ahogyan azt már jó páran tesszük, bátran visszanyúlni elődeink vívmányaihoz, a klasszikus értékekhez. Hogy mindez halott kultúra lenne és a modern ember lesajnálhatná az elavult lomnak titulált szépségeket? Nem hiszem. A modern galériák szemete, a halomba lógatott WC-papír, „műalkotássá” összetákolt vashulladék nem fejez ki mást, mint a pusztítást és az érzelmi nincstelenséget. A művésznek mindig van valami a tarsolyában. Ha le is rombol valamit, utána megépíti a maga remekművét, és igenis tud felmutatni egyebet, mint a lehangoló nihilt! Van esztétikája, mert ismeri az esztétikum misztériumát, hiszen gazdagon, égi kincsekkel megrakodva érkezik a földre. Az új kor új esztétikája mindig abból épül fel,amit a tarsolyunkban hoztunk. Kérem, ne mondja nekem senki, hogy most csak nincstelenek élnek a földön! A szépség kultusza mindig is a szépség kultusza marad, és a mai világban valósággal éhezik és szomjazzák a lelkek, hogy a mindennap sivárságán túl részesülhessenek a mennyei harmóniában. Ezt a művészet esztétikája nyújthatja számukra legszebben. Művészsors A szent művészet minden végzete eljött veled s te némán állsz magad. A lépted mindig egyfelé halad s a kor nem tűnik mintha értene. Lépéseid a végzetes irány felé haladnak. Más út nem lehet. Okoskodó szegény kis emberek fütyülnek. Életed nekik talány. V. évfolyam 1995. december * 4. szám
