Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)

1995 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Padova

a keresztény fejedelem kötelességeire hivatkozott, s Isten igazságosan sújtó kezével fenyegette. Tisztelettel meghallgatta és bontatlanul hazabocsátotta.

11.

A következő káptalanon valami rendkívüli dolog történik: Cortonai Illés a fiatalabb rendtársakból pártot szervez, hogy magának szerezze meg a rendfőnöki megbízatást. Nézeteltérések mutatkoztak a fogadott szegénység értelmezése körül is: egyesek — jóhiszeműen - túlhaladottnak vélték Szent Ferenc álláspontját, aki az abszolút szegénységet követelte meg, és még a templomi berendezésekben is a lehető legnagyobb egyszerűségre törekedett. A XIII. század a leghíresebb európai egyetemek alapításának ideje. Ezek a szerzetesek úgy gondolták, hogy a Rendnek, ha lépést akar tartani a fejlődéssel, szintén létre kell hoznia a maga főiskoláit, könyvtárait, tudományos intézményeit, ami szükségszerűen valamiféle „vagyon” birtoklását is jelenti, s fenntartásukhoz is pénz kell. Mások - különösen a fiatalabbak - egyszerűen enyhíteni akarták az életforma szegénységéből adódó kényelmetlenségeket. Cortonai Illés a szabályzat megváltoztatását ígérte, ha megválasztását elősegítik; ezek pedig már-már erőszakkal igyekeztek a káptalanra kényszeríteni akaratukat. A régebbi rendtagok, köztük Antal, az eredeti szabályok fenntartását kívánták; a vita hovatovább teljesen felborította a gyűlés tárgyalásának menetét.

A káptalan bíboros elnöke a pápához fordult döntésért. IX. Gergely magához rendelte az irányzatok képviselőit, és meghallgatta őket. Antal, a források szerint, olyan ékesszólóan fejtette ki álláspontját, hogy a pápa azonnal hatálytalanította Cortonai Illés intézkedéseit, őt magát pedig vezekelni küldte.

Ügy látszik, az események Antalt is megrendítették. Egészsége meggyengült; megsejti, hogy élete vége felé jár. Lemond a provinciálisi tisztségről és a Vernára zarándokol, arra a hegyre, ahol Szent Ferenc a stigmákat kapta.

A következő év, 1231 elején a camposanpieroi kolostorban tartózkodik, nem messze Padovától. Július 13-án, ebéd közben rosszul lesz, és mivel érzi, hogy meg fog halni, megkéri a testvéreket, hogy vigyék vissza Padovába, a szeretett városba. Saroglyára fektetik, kocsira emelik; a menet kénytelen megállni Arcellában, ahol a rendnek háza van, - mert Antal agonizál.

Miután megerősítik a halottak szentségével, még néhány órát él. Halála percében tágranyílt szemmel mered a távolba. „Video Dominum meum” - suttogja. — „Látom az én Uramat.” — Ezek voltak utolsó szavai. Harminchat éves volt.

12.

És most itt állunk az oltár körül, mely a Szent sírja fölé épült. Mindenki az oltár mögé igyekszik, ott hozzáférhető a sír, de csak lassan jutunk közelebb. Széles, függőleges, zöld márványlap záija el Antal testvér földi maradványait. Aki odajut, olasz szokás szerint, a sírnak támasztja felemelt kezét, úgy imádkozik.

Az oltár-emelvény oldala és alja tele fogadalmi ajándékokkal, közöttük - ezt máshol ritkán látni — rengeteg fénykép; ezekkel a fényképekkel ajánlják a hívek a Szent oltalmába katonának ment fiúkat, elutazott, kivándorolt, beteg, valami miatt féltett, vagy már halott családtagjaikat, rokonaikat.

Odaérünk; tenyeremet a márványlapra teszem. S amint lassan továbbhaladva végighúzom rajta, megdöbbenek: a márványlap olyan rücskös, mintha sose csiszolták volna. Felmarta, kivájta az imádkozó kezek hét évszázados ostroma. A magukért és másokért könyörgők nehéz keze, a hálátadók könnyű és derűs simogatása, a gyötrődök és kétségbeesettek verejtékes tenyere. És egyszerre jelképpé, szimbólummá, súlyos dokumentummá válik ez a durvára fogdosott márványlap, az emberi lélek magasságának és mélységének ez a tanúja és emlékműve, a gyengeség beismerése, a természetfeletti utáni vágy, a szabadító Isten utáni szomjúság megvallása, amit hétszáz év alatt emelt sok millió ember - mindV. évfolyam 1995. december # 4. szám