Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Padova
- megkérdezik: nem bánta-e meg? Mások az elszalasztott karriert fájlalják, s megpróbálják „felnyitni a szemét”. Ferdinánd azzal válaszol, hogy Coimbriába helyezteti magát, ahol már nem tudják látogatni. Ez a kolostor a rendfőnök székhelye, hatalmas és pompás épület, a hozzátartozó Szent Kereszt templomban nyugszanak a portugál fejedelmek. Alkalmas környezet egy nagy lélek elmélyüléséhez és kibontakozásához. 4. Manapság természetes, hogy a szerzetesi magány, az elmélyülés és lelki gazdagdás végső célja az, hogy az összegyűjtött lelki-szellemi kincseket a híveknek osszák szét, hogy a kolostor nem öncélú menedékhely, hanem Isten népének kincsesháza; s ez nagyrészt Szent Ferenc érdeme. AXII. század szerzetesi közösségei inkább jól szervezett remeteségek voltak, melyek alig tartottak kapcsolatot a világgal, s rendszerint még lelkipásztorkodást sem végeztek. Céljuk nem a nép megszentelése volt, - azt a világi papságnak hagyták - hanem saját tökéletesedésük, az ima, aszkézis és a tudományok művelése útján. Laurdain, a múlt század híres domonkos szónoka így jellemezte őket: „A. nép messziről látta e kolostorokat, mint a hegytetőkön épült várakat, melyeket éppencsak észrevesz a völgy útjait járó vándor. Az akkori szerzetes bizony ritkán vette kezébe a vándorbotot, hogy leszállva magányából, meglátogassa az embereket. Szent Antal apát, a keled szerzetesség atyja, egyetlen alkalommal hagyta el a kolzomi sivatagot, hogy Alexandriába menjen és megvédelmezze az igaz hitet a tévtan fenyegetésétől... Szent Bernát, miután imádság és sok gyötrődés közepette próbálta rendbehozni Európa ügyeit, sietve vonult vissza Clairveux-i kolostorába.” E kolostorok amellett gazdagok voltak, néha nagyon is gazdagok, s ezzel arányosan egyre kevésbé alkalmasak a szegények és elnyomottak evangéliumának hirdetésére. Az a szellemi kisugárzás, melynek középpontjában valaha a clunyi kolostor ragyogott, s forrása lett egy egész korszak vallásos megújhodásának, már régen elenyészett. 5. Assisi Szent Ferenc hozta a történelmi fordulatot. A kegyelem és az emberi zsenialitás közös műveként megérezte a kor legmélyebb szükségletét, mikor meghirdette és meg is valósította az új szerzetesi ideált: a tökéletes szegénységet és az állandó igehirdetést. A történelem egyik legvéresebb századában lépett fel: a császári hatalom és a pápaság küzdelme mindkét harcoló felet lezüllesztette. Szűnni nem akaró kis és nagy háborúk, politikai gyilkosságok, pártviszályok, ellenpápák, járvány és nyomor, az erkölcsi és anyagi süllyedés megannyi jeleként töltik be a kor törénelmének lapjait. Az újstílusú szerzetesség fontos szociális küldetést teljesít. „Az üzenet, amit Assisi Szent. Ferenc hoz a XIII. században a világnak - írja a francia református Paul Sabatier, az egyik leghíresebb Szent Ferenc életrajz szerzője - nem más, mint a szegényeknek hirdetett jó hír, a messiási mű folytatása... Isten nagy Szegénye arra emlékeztet, hogy az emberi boldogság, a szív békéje, az élet öröme nem aranyból van; hogy sem hatalommal, sem tudománnyal nem lehet megszerezni, csak jóra törekvő akarattal és őszinteséggel... Soha senki nem hozott ennyire átfogó társadalmi megújulást, s ha látszólag ez a Szent Ferenc utáni újítók célja is, eszközeik teljességgel különbözők: az assisi Szent egyetlen fegyvere a szeretet volt.” 6. Az 1219. év egyik nyári estéjén öt ferences atya kopogtat a coimbriai ágostonrendi kolostor kapuján. Maga Ferenc atya választotta ki őke, hogy Marokkóba menjenek a szaracénokhoz, hirdetni az Evangéliumot. Szállást kérnek Krisztus nevében és egy darab kenyeret. Sovány testükön kötél fogja össze a kopott darócot, kezükben vándorbot, hajukon, vállukon, sebzett lábukon az út pora fehérük; szavuk szelíd, tekintetük nyílt és alázatos. Talán éppen Ferdinánd nyit nekik kaput, aki akkor már hu8 V. évfolyam 1995. december # 4. szám
