Hevesi Napló, 4. évfolyam (1994)
1994 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Szilvás István: A rögök sohasem hagynak el
- Legyen, ha ez az ára... - préselte ki magából a választ a gazda. - De cserébe tegyenek meg nekem valamit.- Halljuk, mit?- Kérem, ne árulják el senkinek, hogy én vagyok az első...- Ugyan, mit képzel! Ennyivel csak tartozunk egymásnak. Amikor felálltak az asztaltól, a gazda nem fogadta el a felé nyújtott kezet. Nem is érezte a jobbját, amivel a tollat fogta. Baljával törölte ki a szeme sarkát is, amikor magára maradt. És másnap is, amikor kilépett a kapun. A közeli községháza előtt hatalmas táblán virított a neve, s alatta hatalmas, lóbetűkkel írt agitáció: „Kövessétek a példáját!" Akkor a kötélre gondolt, meg a dohányillatú padlásra, de a gyerekek sorsa legyőzte az elkeseredést. Nem így a pajtásáét, meg a szomszéd falu ismert gazdájáét, meg azokét, akik elveszítették a jövőbe vetett hitüket, így mesélte később, félig-meddig behegedt szívvel, még halála előtt is.- Korán elment - mondta ott a határban Frici szomszéd. - Őt is elvitte a föld, pedig megérhette volna, hogy újból felmarkoljon egy marékkai a sajátjából. Amikor legközelebb hazamentem, még megengedte az idő, hogy kimenjünk a tagba. A Mátra felől egyre nagyobb rohamokban csapott le a határra a hűvös szél, térdre kényszerítette a dúsan termett gazt, így nem sokáig kellett kutatni a vézna karó után. Ott berzenkedett, ahová az öreg Frici leverte. Mellőle szedtem fel néhány apró rögöt, kivinni a temetőbe, mást most úgysem kezdhetek velük. Egyszer majd csak kitavaszodik. Szilvás István HEVESI NAPLÓ 1994.1.
