Hevesi Napló, 4. évfolyam (1994)

1994 / 4. szám - SZÍNHÁZ - Sziki Károly: Hollywood-i magány

- És az út Magyarország felé vezetett?- Nem „felé", Budapestre vezetett. Édesapám nagyon jól elhelyezkedett, anyagi gondjaink nem voltak. Én mindig színésznő akartam lenni, kicsike leány korom óta. Mindig. És a szüleim hát úgy bólogattak rá, és apuka azt mondta, hogy „majd, ha nagyobb leszel, kiderül, hogy lehetsz-e színésznő." És először a Lachner bácsi gyermekszínházában próbáltam ki a tehetségemet, sikerrel. Mikor 10 éves lettem,

az édesapám azt mondta: „most a színészet abbamarad, mert iskolába kell járjál, és amikor elérsz egy olyan kort, hogy mint színésznő szóba jöhetsz, akkor megnézzük, alkalmas vagy-e. De ezt a gyerekszínházat abba kell hagyni most". Abba is hagytam 10 éves koromban! Akkor már nagyon gondolkoztam azon, hogyan lehetnék mihamarabb színésznő. Én 15 éves koromban úgy néztem ki, mintha 12 lettem volna! Most is legalább 2 évvel fiatalabbnak nézek ki, mint amennyi vagyok. Úgyhogy elmentem az ottani gimnáziumba, jártam is, azt hiszem egy hétig. A Gizella Gimnázium az Irányi utcában volt, és tiszta jelest kaptam. Semmire nem emlékszem, amit tanultam, de tiszta jelest adtak. Bejelentkeztem a Színi Akadémiára, de ott volt egy hiba: 16 év volt a korhatár. Mondom, úgy néztem ki, mintha 12 éves lettem volna. Ilyen frufrum volt, ilyen kis póni frizurával. Egy fehér zsorzsett ruhában bevonultam a Színi Akadémiára, vizsgára. Úgy látszik, elnézték az évszámot, szóval a születést, mert beeresztettek, és egy prózát kellett előadni és egy verset. A prózára nem emlékszem, mi volt, a vers az „Éji

HEVESI NAPLÓ 1994. 4.

81