Hevesi Napló, 4. évfolyam (1994)

1994 / 3. szám - VÉSŐ - PALETTA - Szalatnyai József tárlatáról

meg: Vilt Tibort, Lyka Károlyt, Barcsay Jenőt. Az öregesnek sem mondható Barcsayt 1950-ben. Az ereje teljében lévő, európai hírű szaktekintélyt azzal a tudással veszi körül, amit a modell meg is érdemel. Egyébként is főtárgya Szalatnyaynak a megfestendő arcban a szem környéke. Itt azonban különös műgonddal jár el, majdnem akkorával, mint az Önarcképénél: a pókhálószerűen finom ráncoknak, árnyékolásnak olyan szövetével veszi körül a fészkében megülő szemet, annak bogarát, külön életre keltve azt a fehérségét a látószervnek, amely eleven erővel-fénnyel telíti meg a lelke tükrét - ha van az a fény! hogy a látogató vissza-visszatér, ama nem is egészen alaptalan kérdéssel a műhöz: hogyan tudott - miért? - ez az ember, mármint Barcsay hátat fordítani élete utolsó szakaszában az emberi testnek, a jellemnek és „beelégelni" csak a színek tobzódásával a geometriai elemek tartományában.

Kárpótol viszont a veszteségért itt is Dénes Zsuzsa, szeretett Zsukájának 1952-ben rögzített mosolya, két költő-portré, a francia Guillevic-é és Vihar Béláé. No meg az az emlék, az egész alakos Ko- dály-portré, amit utcai plakát formájában megismert az ország, a nagy zeneköltő nyolcvanhármas jubileuma alkalmából. Azért kapta a Munkácsy-díjat.

Ilyen tárlatért, ilyen tapasztalatért érdemes kibóklászni a Rákoshegyre is.

d. f. a.

HEVESI NAPLÓ 1994. 3.

105