Hevesi Napló, 4. évfolyam (1994)

1994 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Aravári Heintz Pál versei

lágot, amit más körülmények között gazdagabbá, szélesebb alkotha­tott volna. Örül az életnek az unokában, a folytatásban, ha már a ma­ga sanyarú sorsáról a férfiszemérem, a megszerzett türelem, az okos­sággal együtt többnyire hallgatni készteti. Arra csak rövid példát hozhatok elő a kötetből, mennyire termé­szetes lejtéssel szakad ki az egyéni történelemírás zengése Heintz-ből: „Engem is így hurcolt haza titkon/ a messzi nyugatról/ édesanyám va­laha/ és senki se látta a jöttöm,/ mert az apám tudhatta csak a szent/ hitvesi csók igazát/ s vámtarifát hitemért egyikük sem fizetett." Nem az átkapcsolás szándékával, nem is a belemagyarázás vagy hatáskere­sés okából említeném meg: Pilinszky is hazajött nyugatról, hozta a maga kínokat redőző élményeit, de míg ő felnőttként élte meg a há­ború iszonyatát, Heintz egészen másként, másról beszél. S mintha az alapélmény mégis azonos gyökérbőrfakadna. A táj, a ház a vidék, a helyünk a világban, amit kapunk, amit el kell fogadnunk, amit nem is harcolhatunk ki magunknak, mert testi és lelki kényszereink követ­kezménye; vagyis sors. És a sors mögött ott az Isten. Heintz ezt is jelenti. Nem mindig röpköd a magasban. Gondjai között az ontológiai magasságok mellett a szürke lét apró banalitásai is fényt és helyet kapnak. A hang, a hangzás, a hangsúlyok itt-ott érez­hető merészsége sok mindent elképzeltet velünk. Vigasz ez a kötet azoknak, akik hisznek a tehetség mindent legyő­ző erejében. S ha ebben a kötetben csak az életmű töredéke jelent meg, annál inkább igazolva látjuk hitünket: minden gyötretés ellené­re „a szólók szólnak". Szóltak is mindig. Piaci árusok, törleszkedők, haszonleső szókufárok ne nézzék le az ilyenfajta „trubadúrt", aki nem akart soha állami író lenni. Mert ilyen sok van manapság is. Teremt­sünk értékrendet és tekintélyt az értéknek! d. f. a. HEVESI NAPLÓ 1994. 3. 25

Next

/
Thumbnails
Contents