Hevesi Napló, 4. évfolyam (1994)

1994 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Mi is a lengyel abszurd

trükkös szellemi mutatványt. Amit a szerző harminc éves korában, 1960-ban írt.

Figyeljünk a dátumokra. A lengyel értelmiség és vele együtt az egész lengyel társadalom mélyen a derékig, vagy azon is túl a földbe taposva éli a maga vegetatív életét. Ahogy hagyják. A páncéltalpak, a kemény eszközök, a Kalasnyikovok mindenütt megtették a magukét, szerte Kelet-Közép-Európában, (hogy ezt a torzszülött meghatározást én is átvegyem!), a lehetséges és lehetetlen kollaborálok ázsiai méretű jogfosztást gyakoroltak ott, ahol az európai értékrend - ha hibákkal is - érvényesült korábban.

Mit tesz egy fiatalember, aki Írónak vallja magát, és nem menekül el az országból, otthon akarja mondani a magáét, az övéinek akar eligazítást nyújtani olyan kérdésekben, amelyek a fennálló hatalom számára vörös posztót jelentenek. A vörösöknek vörös posztót! Távoli híradásként ugyan Párizsból hallani, hogy ott az emigránsok nem kezelik szőrmentében a diktatúra botrányait, de mit kezd a virulens hatalommal egy ember, akinek toll van a kezében, és azt is szeretné, ha az a toll ott maradna, netán hasznára is lehetne a köznek. Vagy legalább a gazdájának, Slawomir Mrozeknek? Mert író és mert szereti a színházat, ír egy farce-ot. Ez a XVI—XVII. század párizsi deszkaművészete, ahol két-három ember, nők és férfiak kiállnak a szájtáti nép elé, és mondják a magukét. Kifigurázva a szomszédot, a fösvényt, Moliére- ig vezet ez az ösvény és tovább, és nagyon indirekte megcsipkedik a hatalmat. Mert hogy ilyen van és ilyen lehet ebben a nagy és hatalmas Franciaországban.

Mrozek 1960-ban él, óvatos, nagyon is jól tudja, meddig mehet el, no meg, csábítás is akad az európai színházi életben, nálunk is lassan múló divatot, stílust teremtett Örkény, így hát mehet és jöhet az abszurd, mert a tollat mégis csak író fogja, és ha ő valaminek nekiveselkedik, annak utána kell gondolnia még annak is, aki nemcsak a cenzúra, vagy a keményebb elhárítás eszközeivel felszerelve olvas. EsetHEVESI NAPLÓ 1994. 2.

89