Hevesi Napló, 3. évfolyam (1993)
1993 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Beszédes betűk
mormolom: Éva, Éva, Éva. A nővér nem ugrott fel, hanem hozta a kicsit.- Itt vagyunk. Tessék.- Mutattam, hogy szoptatni akarom. Erre ő tiltakozott.- Asszonyom, ezt ne, ne csinálja.- Összetett kézzel kérleltem, bizonyára meghatottam, mert engedett. Mindketten elaludtunk. Reggel jött a tanár a sleppjével, s ő hallotta az ajtó előtti diskurzust.- Vajon él-e még? Amikor belépett, köszönettel fogadta, de a professzor rögvest elhárította az elismerést.- Nem, nekem tartozik hálával, hiszen ez csodálatos gyógyulás. A kötődés, ez a felfokozott érzelmi állapot, a kötelességtudat hozta vissza, az az akarás, amit az a csak látszólag irracionális emléksor is nyomatékolt. Felvillant más adottság is, a különleges érzékenység, a kevesek irigylendő megérzőkészsége, a ráhangolódás mások bioáramhullámainak vételére. Anyjának panaszkodott.- Ismersz engem, tudod, hogy nem vagyok zaklatott elméjű, mégis határozottan állítom, hogy valaki azt kívánja, hogy haljak meg.- Te tényleg megzavarodtál. Verd ki ezt a butaságot a fejedből. Örülj annak, hogy rendbe jössz! A történet azonban később, hosszú idő után folytatódott. Férjének volt egy tündökletesen szép utonatestvére Farkas Klára. Róla csak annyit tudott, hogy egy jónevű főorvost, dr. Bérezi jenőt választotta férjül. Egyszer ellátogatott hozzájuk. Az urát kereste. Benyitott az egyik szobába, s felfedezte a csókolódzó párt. Jött a felelősségrevonás, s a mentegetődzés is.- Igen, ez valaha szerelem volt, de téged vettelek el, így hát vége. Az asszony másodszorra is házasságot kötött. Fényűző életet 24 HEVESI NAPLÓ 1993. 4.
