Hevesi Napló, 3. évfolyam (1993)

1993 / 3. szám - KÖZÉLET - Balogh Gyula Bogumil: Unó-indiánok

és egyéb tengeri herkentyűkből elkészített echte indián ebéd és a tetemes csicsa elfogyasztása után, mint szárításra kiaggatott ruhák pihegtünk függőágyainkon, elméláztam.

Mennyire leleményesek ezek az Unok? Ezek igazi — üzletemberek. Feltalálták, hogy

miből lehet a legjobban pénzt csinálni: önmaguk mutogatásából. Annyira ráálltak erre az iparágra, hogy az egész népség egész nap heverészik, tesz-vesz, éli a mindennapi életét. Nem termel semmit, iparcikket nem állít elő, iskolába nem jár: minek? Ők aztán nem idegesítik magukat piac, áru, érték... konkurencia, csőd és egyéb hasztalan dolgokkal való foglalkozással. Ők csak élvezikaz életet, élnek, szeretkeznek, szaporodnak, meghalnak, majd újraszületnek.

A létfenntartásuk alapjául szolgáló pénzt unó dollárokként megkeresik naponta az idetóduló botor turisták megfejéséből.

A függőágyban ejtőzve arra gondoltam, milyen jó lenne, ha mi is be tudnánk ezt vezetni kies hazánkban. Képzeljék el, hogy csak heverésznénk, szeretkeznénk, múlatnánk az időt... nem kellene konkurrrenciaharccal, piackutatással, adókkal foglalkozni. Csak népi ruhákba, szűrökbe, bőgatyába öltözve idegenforgalmi látványosságként élni a mindennapi életet, s mutogatni magunkat a turistáknak. Nem is rossz ötlet...

Ahogy így elnézem a riasztó statisztikai adatokat: a munkanélküliek milliót megközelítő számát, kezdem úgy érezni, hogy hamarosan elérkezik az idő az echte Uno-magyarság imágójának kialakítására.

Unó dollárért fogjuk mutogatni az impozáns, hatalmasra méretezett Országházunkat, benne a szócsépléssel hadakozó bölcs honatyákkal, kísértetként üresen álló, rozsdás gépekkel rakott gyárainkat, panel dzsungeleinket... Mi pedig cifra szűrben, bőgatyában, lyukas fenékkel ülünk nádkunyhóink előtt a lócán, sörös kancsóinkat emelgetve elelmélkedünk nemzetünk hajdanvolt nagyságáról, a magyarok hatalmas szürkeállomány-bázisáról és

Hevesi Napló 1993. 3.

13