Hevesi Napló, 2. évfolyam (1992)
1992 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Koncz Lajos: Egy litvániai út emlékeiből
A BALTIKUM SZABADSÁGÁHOZ EGY LITVÁNIAI ÚT EMLÉKEIBŐL Annak a hatalmas változásnak, ami a Szovjetunióban az utóbbi években elkezdődött és néhány hete rendkívüli gyorsaságra váltott át, eddig talán legkonkrétabb és leglátványosabb jele a balti köztársaságok elismerése volt szept. 6-án. 1922, a Szovjetunió megalakulása óta most fordult elő először, hogy egy terület kiléphetett a szövetségi rendszerből, bár a Baltikumot (és Moldovát) Sztálin csak 1940 után annektálta. A függetlenedés, a nagy birodalomtól való elszakadás mámora vagy két esztendeje lángolt föl nyíltan a három balti államban, de Gorbacsov és a hozzá tartozó reformerek által bátorítva már pár évvel korábban elkezdődött. Eleinte a párton belüli reformisták vezették a mozgalmat, de aztán elsőként Litvániában a népakarat kibuktatta ezeket a hatalomból, mert a Szajudisz nemkommunista szárnyának képviselői szerezték meg a nép bizalmát és vele a hatalmat. Közben volt egy idő, amikor Észtország került az élre az elszakadási törekvésekben, de végül is a múlt év elején Litvánia felgyorsított, és március 11-én elsőnek kiáltották ki a függetlenséget. Történt ez annak ellenére, hogy előzőleg, 1990. januárjában a taktikázó Gorbacsov maga is felkereste Vilniuszt, és megpróbálta türelemre inteni a litvánokat. De akkor már késő volt, az események belső feszítését már nem lehetett visszatartani - a bekövetkezett véres, visszaszorítási megfélemlítések ellenére sem. De ahhoz sem férhet kétség, hogy az aug. 19- iki moszkvai puccs, ill. annak gyors összeomlása nélkül - nem születhetett volna meg mindmáig a Baltikum és benne Litvánia függetlensége, és főképpen azoknak a hivatalos elismerése Moszkva részéről. Nem volt hiábavaló hát a félszázados küzdelem, a belső, lelki, majd mind nyíltabb ellenállás, mert ez a szabadságszerető nép soha nem nyugodott bele abba az alattomos, tisztességtelen német - szovjet paktumba, amely 1940-ben a Szovjetuniónak játszotta át a Baltikum három kis országát. Ez az írás, az éppenhogy szükséges történeti alapvetésen túl - mégsem kíván az eddigi tárgyi-politikai szinten folytatódni, hanem egy nagyonis személyes tapasztalat, egy nem-fe- lejthető 1979-es litvániai utazás emlékeit szeretné felidézni a következőkben. És benne a már akkor érzékelhető feszítő, felszabadulásra készítő erőket - az olthatatlan szabadságszomj dinamikájával... Ez a személyes tapasztalat és utazás egy hivatalos egyházi delegáció szovjetunióbeli látogatásával fonódik össze. A történelmi jelentőségű útnak születési körülményei és kulisszatitkai most elsőízben íródhatnak le a nyilvánosság számára is. 1979-ben a Vatikán nevezetes (újabban kritizált, kétségbevont értékű) „keleti politikájának" kísérletei sorában - Lékai magyar bíboros-prímást Rómában felkérték és bátorították, hogy próbáljon meg egy hivatalos egyházi delegáció keretében eljutni a Szovjetunióba. Előtérben és elsődleges szinten az ortodox egyházi vezetőkkel, sőt magával Pimen pátriárkával való ökumenikus kapcsolatfelvételre, de mélyebb, további célként a Szovjetunióban élő római katolikus vezetőkkel és hívekkel való találkozásra törekedve, az ő megerősítésükre. Köztük nagyobb létszámú, egységes katolikus tömböt Litvánia három és fél milliós hívő közössége jelentette. A bíborosnak sikerült a megfelelő és szükséges magyar állami támogatás megszerzésével ezt az utat 1979 őszére megszervezni, amely végül is 11 rendkívül gazdag programú napot jelentett október 6. és 17. között. Moszkva, Zagorszk, Leningrád, Vilniusz (és még további két centrum Litvániában, köztük az egyik katolikus papnevelő intézet Kaunaszban), továbbá Kiev, Zsitomir voltak az út állomásai. A tíz tagú delegációban három magyar püspök vett 19
