Hevesi Napló, 2. évfolyam (1992)
1992 / 4. szám - Illúziók
HEVESI NAPLÓ Illúziók Tisztázzuk mindjárt: nekünk már nincsenek. Ha csak az értelmiségiek keseregnének így, nem lenne semmi gond, a valódi baj az, hogy milliók kiábrándultak. Azok, akik négy esztendővel ezelőtt lelkesen figyelték az akkori társadalmi változásokat, egy elavult rendszer lebontását. Ezt igazolják voksaik, hiszen szavazataikkal igazolták nemcsak hovatartozásukat, hanem azt is, hogy bíztak a lényegbeli fordulatot ígérő pártok programjaiban, s épp ezért elutasították az úgynevezett szocializmus vörös, illetve rózsaszín variációit. Aztán jött az iszapbirkózás mocsokban, sárdobálásban bővelkedő, máig is tartó időszaka. Virágzik a vadkapitalizmus, amelyben a régi „elit" képviselői sorra nyerik a gazdasági csatákat. Olyannyira meggazdagodva, hogy eszük ágában sincs visszasóvárogni a voltat, hiszen dúskálhatnak a jelenben. A közélet elszakadt a valóságtól. A Parlamentben álviták zajlanak, jókora csinnadrattával. Közben egekig szöknek az árak, s vészesen gyarapszik a nyomorgók veszedelmes nagy tábora. A kisemmizettek joggal háborognak amiatt, hogy gátlástalan üzérkedők orozzák el azokat az értékeket, amelyeket a téeszekben és a gyárakban ők teremtettek. Köztük vannak egykori vezetőik is, akik kizárólag a saját zsebükre játszanak ebben az undorító átverősdiben. Ráadásul a kisemberek védtelenek, mert senki sem törődik velük. Nyoma sincs a szak- szervezeti szolidaritásnak. A munkanélküliek százezrei csak az egyre szigorúbb ellenőrzésre „számíthatnak", emberségre, megértésre viszont sehonnan. Frázisokat puffogtat a csak fenn díszelgő ellenzék, kizárólag a hatalomért ácsingózva ostorozza azt a kormányt, amely a maga által állított csapdában vergődik. ízléstelen, hogy az 1994-es esélyekre hivatkoznak, nem is gondolva arra, hogy a terepen olyan erők is fellépnek, amelyek esetleg hitelesebbek lesznek, amelyek mögé tömegek állhatnak. Ehelyett inkább dolgozniuk kellene, egyértelmű konszenzust sürgetve, száműzve az elviselhetetlen műcirkuszt, munkálkodva azért, hogy javuljanak a megélhetés körülményei. Jusson eszükbe, hogy valamennyien ezt vállalták, ezzel nyerték meg szimpátiánkat. Ha nem ezt teszik, ha nem szűnik az émelyítő hangzavar, ha nem lesz több kenyér, akkor még kiszámíthatatlanabbá, tragikusabbá formálódik a politikai szituáció. Olyanná, amelyet lehetetlenség természetes medrében tartani. Még nincs késő, még gyógyírt hozhat a felelősségteljes gondolkodás, s az annak nyomán haladó okos intézkedések sora. Persze csak úgy, ha még érzékelik a sokakat megmozgató közös célokat, a nyugalom és forintsóvárgó óhajokat. S akkor azok az illúziók sem tűnnek végleg elveszettnek... 2
