Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - KÖNYVEKRŐL - Kassák Lajos: Ahogyan elindultak (Horpácsi Sándor)
feltehetően újabb értékes munkákat tesz még közzé. Ezt bizonyítják a Bükk és a Mátra- vidék betyárvilágára, különösen Jäger Jóskára és Vidróczki Mártonra vonatkozó kutatásai is. Az ismertetett könyv az Országos Közművelődési Központ házinyomdájában készült, rotaprint eljárással. Az értékes összeállítás megérdemelte volna, hogy igényesebb formában jelenjen meg. Szecskó Károly Kassák Lajos: Ahogyan elindultak Ma már csak találgatni lehet (de nem érdemes), hogy ez a könnyed kézzel írt dokumentumregény miért nem jelenhetett meg megírása idején. Nemcsak az évforduló és az ilyenkor szokásos, maníros tisztelgés fogja kimondani, hogy Kassák már nem iktatható ki a magyar irodalmi és szellemi életből. Lesznek, akik formaűjító és -teremtő merészségét méltatják, mások az irodalomszervezőt, a szerkesztőt, s bizonyosan szó esik majd a prózájáról is. Furcsa ennek a prózának a megítélése. Miközben kiemelik az Egy ember életét, az Angyalföldet, Mély áramot, s még néhány kisregényét, még a méltató kritikák is elmondják, hogy Kassák meseszövése, nyelvi leleménye, stílusa, egyszóval ábrázoló ereje elmarad Móriczétól, Kosztolányiétól, hogy Krúdyról ne is szóljunk Ezek a megállapítások mind igazak, ám téves nyomon halad az, aki Kassák prózáját az életmű egészéből kiszakítva próbálja minősíteni. Arra a paradoxonra utalok itt, hogy a versíró, a festő Kassák tudatos újító — valóban halála pillanatáig meg tudott újulni —, a prózája inkább hagyományosnak mondható. Első novellái (Khalábresz púpja stb.), valamint a méltán szenzációt jelentő Misilló királysága az akkor (még) divatos expresszionizmus és a naturalizmus sajátos ötvözete. Későbbi prózájában ez a stílromantika letisztul, már-mára ko- párságig. Ez azonban nem azonos a versek tömörségével. A Kassák-epikának mindig van egy kicsit magyarázó, dokumentáló és agitatív íze is. Érvényes ez erre a posztumusz dokumentumregényre is. Az az olvasó (a mai) érzése, hogy Kassák célja nem elsősorban az ábrázolás volt, hanem a meggyőzés, bizonyítás. S az írás valóban meggyőző is. Utólag is cáfolja, elmarasztalja azokat, akik — ma már érthetetlen, tarthatatlan indoklással — Kassákot egy évtizedre kiszorították az irodalmi és szellemi életből. Mert miről is szól ez a dokumentumregény? Sommásan fogalmazva az új értelmiségünk formálódásáról, illetve az új és a régi értelmiség találkozásáról. Kassák személyes élményei, tapasztalatai mellett föl kell figyelnünk arra az elkötelezettségre is, amelynek deklarálására ma már nincs szükség, de akkor — 1950-ben — indokoltnak érezte a szerző is, ezt diktálta a kor szelleme is. A történet röviden. Az írót meghívták egy munkásfőiskolai kurzusra, ahol is (egy vidéki kastélyban) a munkások ideális körülmények között készülnek föl a kollokviumokra. A NÉKOSZ, a szakérettségik, az átképzések korszaka ez, amikor elemi erővel tör föl a tanulási kedv, hatalmas tömegek ülnek be az iskolapadba, hogy pótolják, jóvátegyék, amit addig — akaratukon kívül — elmulasztottak. Kassák rokonszenwel figyeli és írja le ezt a mohó tudásvágyat, mert indokoltnak, jogosnak tartja Ugyanakkor meg akaija érteni a régi értelmiség (professzorok) gyanakvását, ellenérzéseit is. Mert diplomákat lehet gyártani, osztani, de megszerezhető-e hozzá a tudásfedezet is? A kérdés ma is indokolt, noha más aspektusban vetődik föl. A munkásból lett író, értelmiségi nagyon is érti-érzi a bányászok, lakatosok, szövő- és fonónők szorongásait, kisebbrendűségi komplexusait, sőt gyanakvásait is a professzorokkal szemben. Akkoriban még mindenki halálosan komolyan vette a szlogent, hogy „a tudás hatalom”. A hatalomra került munkásosztály számára azonban ez — akkor és ma is! — szükségszerűségként, erkölcsi parancsként fogalmazódott meg, azaz ezt a tudást mindenáron (tehát 90
