Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - KÖNYVEKRŐL - Nyírő József: Leánykérés a havason (Szelei Béla)
Könyvekről Nyíró József: Leánykérés a havason Tabuk dőlnek meg a magyar irodalomban, a tilalomfák erdeje is hamarosan végleges kivágásra kerül. Hosszú évszázadok váteszi küldetése, önként vállalt vagy csak a kény- szerűség könyörtelenségétől hajszolt politikai szerepvállalása után az író a mostani időktől kezdve talán valóban azt művelheti majd, ami az igazi küldetése lenne: az írói mesterséget. Ebben a hitünkben többek között a Magyar Köztársaságjelenlegi miniszterelnöke is megerősített bennünket, aki az írószövetség decemberi közgyűlésén elhangzott felszólalásában komoly ígéretet tett arra, hogy a magyar állam a jövőben felhagy az oly sokszor megátkozott és annyiak által kárhoztatott politikájával, és többé nem óhajt az úgynevezett kézi vezérlés eszközeivel élni sem: a magyar állam a jövőben mereven elzárkózik attól, hogy beleszóljon az írók munkájába. A miniszterelnök ezen döntését nagy tetszés és még nagyobb megkönnyebbülés fogadta nemcsak az írók, de az egész művésztársadalom részéről is: megsokasodtak az optimista nyilatkozatok, magyszabású, ígéretesnek tetsző tervekről hallhattuk nyilatkozni itt és ott, a rádióban és a televízióban éppúgy, mint a napilapok hasábjain a művésztársadalom tagjait. És ezt az optimizmust csak elmélyítették azok a hírek, melyek az adventi ünnep hetében érkeztek hozzánk a keleti határokról: ha sok-sok vér, ha sok-sok értelmetlen, dühöngő szadizmus árán is, de összeomlott az európai önkényuralom utolsó bástyája. Minden reményünk megvan most már arra: új fejezetet lehet nyitni a magyar — román kapcsolatokban, és ha lassan is, ha a fokozatosság sokszor csigalassúságának tetsző elvének szigorú betartásával is, de meg lehet valósítani az ott élő magyarság gazdasági, politikai és kulturális felemelkedését. Ebben az irodalomnak is bizonyára óriási szerepe lesz, de ebből a szerepvállalásból, amely egyúttal szellemi küldetést is jelent, száműzni kell minden titokzatosságot, előítéletet és begyökerezett rossz szokást: az érték legyen a fő mérce, ne pedig valakinek vagy valakiknek az önös egyéni ambíciója vagy politikai szélkakas-forgása. Ha ez az elv vezérli majd a hamarosan újraformálódó és új tartalommal megtelő kapcsolatainkat, akkor bizonyára nem lesz többé akadálya annak, hogy az eddig teljesen indokolatlanul, az előítéletek zárkájába elsüllyesztett írói ÉLETMŰVEKET ÚJRA a nagyközönség elé táljuk, természetesen szigorúan betartva az objektivitást és az indulat- mentességet, a fények játékát éppúgy szem előtt kell tartani, mint a hellyel-közzel minden életműre itt és ott rávetülő árnyékokat. Az agyonhallgatás oldódása természetesen nem ebben az esztendőben kezdődött el: az indexre szorítottak közül először Herczeg Ferencet hozták vissza az olvasóközönség érdeklődési körébe a Szépirodalmi Könyvkiadó munkatársai néhány évvel ezelőtt. Az indexre helyezettek száma azóta is zsugorodik, és Nyíró József esetében az agyonhallgatás oka az a kétségkívül elítélhető politikai szerep volt, amelyet részben a Magyar Erő című szélsőjobboldali beállítottságú lap szerkesztőjeként, részben pedig a nyilas parlament tagjaként vállalt föl 1944 — 45-ben. Negyvenöt éven át tehát nem jelenhetett meg Magyarországon Nyíró Józseftől egyetlen munka sem, pedig nélküle egyáltalán nem teljes a huszadik századi magyar irodalom arcképcsarnoka: a Székelyföld életének meg- örökítője semmiképp sem hiányozhat ebből a hatalmas és egyre bővülő arcképcsarnokból. Nyírőt kalandos, és sokszor tragédiákkal, botlásokkal terhes életútja 1940-ig köti a Székelyföldhöz, akkor a politikai hullámverés a trianoni Magyarország határain belülre 85
