Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - VERS - PRÓZA - Cseh Károly fordítása - Szalay István: Farkasok
A szálerdő és a sűrű találkozásánál negyedóra múlva megjelenik egy róka, és ellenkező irányba figyel. Lehet, hogy egy árva nyúl keresi élelmét ebben a kilátástalan erdei sivárságban, de az is lehet, hogy csak pocokegér surran a hó alatt, a tavalyi harasztok között, és azt veszi észre. Utánuk ólálkodik, miközben az éhségtől korog a gyomra, és már a reménykedésre is összefut szájában a nyál. Leskelődik, figyel egy ideig, szemmel láthatóan nyugtalan, zavarja a sűrű havazás, aztán jobbnak látja eltűnni a sűrűben, ahonnan érkezett. Csend van, téli némaság. Afféle ez, mint az óceánok titokzatos hallgatása, ahol azért mindig történik valami, néha hajónyi hullámok verik a sziklafalat, máskor simának tűnik a víz, legföljebb egy kóbor szellő csipkézi ki a tengert, vagy éppen egy hal csapkod uszonyával játékos jókedvében. Teljes csönd, nyugalom valójában sehol sem létezik, legföljebb az ember füle érzéktelen. A harkálykopogást jól hallom, az ágreccsenés puskalövésnek tűnik, az egérszaladás a hó alatt már csak a rókafülnek hozhat szerencsét, nem is szólva a szúpercenésről, vagy éppen a mókusok akrobatamutatványáról. A róka futásának zaj át hamar elnyeli az erdő, eláll a hóesés, tompul a délutáni fény, és valahol bent az erdőben sötét palástját bontogatja az éjszaka... Ag reccsen! Ezt tisztán hallom, egyiket a másik után, mintha emberléptek közelednének. Télen nehéz megkülönböztetni a lépteket egymástól, nyáron és ősszel már messziről árulkodnak a zaj ok. A disznó aprókat lép, kocog, majd megáll, hallgatózik, aztán új ra elindul. A szarvas hosszabbakat, ritkábban, erősebben, néha agancskoppanások is kísérik a lépteket. Állok a bükkfa mellett, hallgatózom, bámészkodom, majd egyszerre megpillantok egy, a sűrűből kilépő állatot. — Farkas! — Farkaskutya? A csapzott, megtépázott szőr, a zöldesen villogó szemek, a ziháló oldalbordák inkább farkast sejtetnek, az óvatlanság, a bizalmaskodó közeledés: kutyát. A puska az arcomnál, a távcső hajszálkeresztje a jövevény oldalán táncol. Egyetlen ujjmozdítás, egy tized- másodperc, és kettétörhetném az erdő csendjét. A jövevény rám néz, felismeri bennem az embert, de nem fut el, inkább hátrafelé te- kintget, mintha várna valakit, és jelezné, hogy nincs egyedül. Lábhoz kerül a fegyver, farkasszemet nézek a kutyával, miközben némán és mozdulatlanul állok a korábbi leshelyemen. Észreveszem, hogy lihegő szájából, a tépő fogak közül véres nyál csorog. — Kóbor kutya! Már-már megint lövésre szánom el magam, amikor csóválni kezdi a farkát, sunyin földre szegi a fejét, és néhány lépést közelít. Az előbb még gyilkos tekintet megszelídül, szemében kialszik a vibráló, zöldes fény, és farkát maga alá húzva, ismerősként nyüszít. — Gyere ide! — a fejemmel is biccentek, hívom közelebb a kutyát, ő azonban — úgy tűnik — tartani akarja a kiszabott távolságot. Messze a sűrűben megint gallyak roppannak, határozott, erős hangok. Nem lehet tévedés, valami vagy valaki közeledik felém... — Ember talán, akihez a kutya tartozik? Agyonlövöm a kóbor kutyát! Kész helyzet elé állítom a gazdáját, elvégre szabadon engedte, hogy csatangolhasson... Kibiztosítom a fegyvert, az előbb még a távolt fürkésző tekintetem a kutyára vetődik, de már nincs ott. Korholom magam: — Kellett sajnálnod ezt a csavargó vámszedőt! Most aztán ütheted a nyomát... Tovább várok és hallgatózom, érzem, hogy a jelenetnek még nincs vége, aminek igazolásaképpen a sűrű és a lábaserdő találkozásánál — úgy száz méterre — megpillantok egy fekete foltot. Mutatja a távcső, hogy az egy másik kutya, sovány, fekete kuvasz, mély hor- pasza éhségről árulkodik, lógó, lihegő, piros nyelve arról, hogy hosszú útról érkezett. A kóbor kutyák szándéka most már \"' ' ' gítve kerítik be az agyonhajszolt vadat! 17
