Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője (Loboczky János)
hosszú távú történelmi stratégia kidolgozását és az elméleti alternatívák végiggondolását kívánta elősegíteni. Úgy látta, reális lehetőség nyílt a szocialista országokban a dogmatikus felfogásokkal való szakításra. Sajnos könyvének hányatott sorsa is azt jelzi, a legutóbbi időkig egy erős konzervatív szembenállás gátolta ezt a fordulatot. Lukács elméleti álláspontot fejt ki ebben a munkájában? Közelítsünk most már ehhez a kérdéshez! Az általa hamisnak tartott szélsőségekkel szemben egyfajta tertium daturt képvisel. Ezzel azonban egyik pólus kritikáját sem tompítja, hanem egy minőségileg magasabb rendű megoldást kíván érvényre juttatni. Melyik ez a két hamis pólus ebben a tanulmányban? Az egyik a sztálinizmus, a másik pedig a polgári demokrácia. A könyv két részének lakonikus tömörségű címe világosan kimondja Lukács viszonyítási alapját: I. rész: A polgári demokrácia mint a szocializmus reformjának hamis alternatívája; II. rész: A valódi alternatíva: sztálinizmus vagy szocialista demokrácia. Persze mi sem áll távolabb a „szigorú” teoretikustól, mint a polgári demokrácia klisészerű, aktuálpolitikai bírálata. Születési folyamatának legfontosabb mozzanatait kiemelve írja. hogy a modern polgári társadalom demokratikus felépítményének, államának szükségszerűen meg kell őriznie „ideális” jellegét ahhoz, hogy az anyagi-önző tendenciák akadálytalanul érvényesüljenek a társadalmi életben. A legújabbkori polgári demokráciát azután az „önmagára korlátozott egyén” és a „kifinomult manipuláció” elidegenüli világaként mutatja be. A könyv igazán eredeti és ma is „izgalmas” fejtegetései véleményem szerint a második fejezetben olvashatók. Az utóbbi egy-két évben egyre többet tudunk meg a sztálini rendszer kegyetlenségének elborzasztó, már-már abszurd tényeiről. Lukács ezeket közelről ismerhette, hiszen 1945-ig a Szovjetunióban élt. Ugyanakkor írásában nem ezeket részletezi, hanem a sztálini szisztéma lényegét elemzi radikális, „nyers" következetességgel. Élesen világít rá főképpen arra, Sztálin módszerei (elvileg és gyakorlatilag egyaránt), hogyan fordítják vissza a marxi gondolatokat. Sztálinnál ugyanis a taktikai szempontok abszolút uralma figyelhető meg a fejlődési folyamat egészét átfogó stratégiával szemben. Gyakorlatilag egy-egy konkrét taktikai lépéséhez keresett és talált utólag egy-egy jól hangzó ideológiai frázist. Ezt tette, amikor a koncepciós perek hátteréhez felvázolta az osztályharc éleződése a proletárdiktatúra időszakában tételét, vagy amikor az 1939-ben aláírt szovjet—német megnemtámadási szerződés után átmenetileg lefegyverezte a nyugat-európai kommunista pártok antifasiszta mozgalmát az zal. hogy „levette napirendről” a de mokrácia védelmét a fasizmussal szemben Lukács azt a problémát is érinti, hogv a marxi gazdaságtanból, „az egységes történelmi folyamat anyagi alapjából' hogyan lesz a sztálini bürokratikus manipuláció legfőbb eszköze: „ez a módszertan (gazdaságtan, mint egzakt szak tudomány az ember emberré válásának nagy történelmi folyamatából leválasztva) volt annak megfelelő eszköze, hogy kiépítsék a társadalom szocialista irányú bürokratikus manipulációjának rendszerét, mialatt gazdasági téren a marxista ortodoxia látszata uralkodik.' (108. old.) A bürokratikus manipuláció egyes következményeként azután „a dolgozó tömegek elvesztették szubjektum- mivoltukat a társadalmi döntésekben ismét objektumai lettek annak az egyre erősebb, mindenoldalú bürokratikus szabályozásnak, amely kiterjedt valóságos életük minden problémájára.” (160 old.) Lukács azt is fontosnak tartja tisztázni, hogy a XX. kongresszus után sem lett a múlté a Sztálin idején létrehozott struktúra a szocialista országokban. Most csak egyetlen mozzanatát említem a lukácsi fejtegetéseknek. Az osztályharc szüntelen éleződése tétel nyilván^ valóan az akut polgárháború állapoté- ból indul ki. Ugyanakkor „hallgatólagosan mindmáig visszanyúlnak a polgár- háborúnak erre a dogmájára, a hivatalosan deklarált nézetekkel meg nem egyező véleményeket nyílt vagy leplezett ellenséges kijelentéseknek minősítik, amelyeket ezért erőszakosan igyekeznek elnyomni ahelyett, hogy egy átmeneti kor ideológiájának tekintenék és ideológiai viták tárgyává tennék őket." (164. old.) Lukács írásában fontos teret szentel annak a kérdésnek is, hogyan lehetne dinamizálni úgy a szocialista országok gazdaságát, hogy az valóban elősegítse egy emberibb társadalom felépítését. Ez a cél ma éppúgy aktuális, mint 1968- ban. Egy filozófus persze nem vállalkozhat közvetlen gazdasági receptek gyártására, annál inkább figyelmeztethet a megoldás termékeny ellentmondásosságára: „a gazdaságba gazdasági természetű aktív tényezőket kell beépíteni, amelyek végső fokon már nem merőben gazdasági célokat szolgálnak, de egy szersmind arra is valók, hogy ne csak 89
