Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Simonyi Imre költeménye - Gombár Endre: Gondos nem disszidál
Érintetlennek tetsző tölgyesek és bükkösök rengetegében andalogtak kéz n kézben, szerelmes szavakat csókoltak egymás fülébe a tisztások szűz pá zsitján. oroszul beszéltek egymással a magyar fiú és a cseh kislány, ebben a nyelvben voltak mindketten erősek, más közös nyelvük nem akadt. Helena kedvéért azonban Gondos már az első este (két napot töltött a faluban) csehül bár. de csehül társalgott az élet egyszerűbb dolgairól a derék szülőkkel. Azt is előadta, hogy el szeretné venni Helénát feleségül. A papa és a mama nagyon megkedvelték a magyar fiatalembert, etették, itatták, és a ház legszebb szobájában vetettek ágyat neki, és az este folyamán több szőr is biztosították arról, hogy nagyon rokonszenvesnek találják. Ám a második, egyben a búcsúestén, Helena apja a vacsora után félre- hivta Gondost, hogy négyszemközt beszéljen vele. — Skoda — kezdte a derék cseh (és nem autót ígért nászajándékba, mert e szó mindközönségesen annyit tesz magyarul, hogy „kár" —, hogy te nem jöhetsz ide hozzánk. De meg kell értened, hogy mi meg nem engedjük el Helenkát idegen országba, mert ő a mi egyetlen gyermekünk. Gondos szenvedélyesen ecsetelte, hogy mindketten (mármint Helena és ő) úgy érzik, a jóisten is egymásnak teremtette őket, hogy Budapest nincs a világ végén, Prágától csak ötszázvalahány kilométer, tőlük sem több, mint hatszáz- valahány. De az öreg hajthatatlan maradt (közben a mama is bólogatva-helyeselve csatlakozott hozzá), és kijelentette, Ceskoslovensko az Ceskoslovensko, Madars- ko az Madarsko, mely körülménytől függetlenül Helena és Andor még szerethetik egymást, a későbbiekben akár jóbarátok is maradhatnak, de feleség és férj nem lehet belőlük, mert az ő öreg szívük meghasadna a bánattól, és ezt ugyebár a fiatalok mégsem kívánhatják. Másnap reggel Gondos és a kislány elbúcsúztak az öregektől és visszautaztak Hronovból (így hívták az idillikus hegyi falucskát) Prágába. Mint kiderült, a többiek sem tétlenkedtek az elmúlt időben. Egy-egy szi- lon harisnya, nejlon ing, formás sporttáska, vagy KOH1NOR töltőceruza boldog vásárlása közben (ezt természetesen a budapesti egyetemisták művelték) az arany városban maradt magyar és cseh fiúk és lányok között hasonló, ha talán nem is éppoly szenvedélyes románcok születtek, öntudatlanul és akar- va-akaratlan erősítvén a magyar és a cseh nép, ha nem is egészen hagyományos, de mindenképpen internacionalista barátságát. Majd Gondosék hazautaztak Budapestre. Érzelmes emlékeikben egy szépségesen öreg város képe, tudatukban az a felismerés őrződött meg, hogy mondjanak a régi és újabb soviniszták, amit akarnak, a sört odaát is ugyanolyan emberek isszák, mint ideát (legfeljebb ott jobbat isznak), az átlagember (ha van ilyen) ugyanolyan barátságos és alapvetően jóravaló (esetleg jobb sorsra érdemes) ott is, meg itt is, továbbá úgy döntöttek, hogy a „tót” népnevet (Bratislavát, alias Pozsonyt is megjárták) a maguk részéről mindörökre és véglegesen fel fogják cserélni a „szlovák”-kal. Gondost dicsérte a tény, hogy ő eleve az őszinte barátság érzésével indult el az útra, pedig a Nyugatiban még a leghalványabb körvonalait sem láthatta a szőke Helena bájos kis polkájának jövője kristálygömbjében. Gondos és Helenka között élénk levelezés vette kezdetét. A fiatalember ekkor tanult meg igazán oroszul. Puskin és Lermontov fennkölt stílusára emlékeztető tirádákban biztosította a kislányt arról, hogy soha el nem felejti, sőt, most, hogy átmenetileg elszakította őket egymástól a sorsuk, szerelme ti
