Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 6. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Kovács János: Jegyzetvallató

„tanárnénis” megtanult álproblémákkal. Együtt van a tekinlélytisztelettől gyávács- ka szelídített kérdés a kakaskodó nonkonformizmussal, a szereplési inger kénysze­rítette áltámadás, a jó érzékkel fölfedezett igazságtalanságok elvető kritikája. Már nem is csak a „Miért?”, hanem a „Hogyan tovább — jobban?” — megfogalmazása segíti a vezetőket és a nevelőket. Felnőttek számára — első hallásra komikusán gyerekes jelenségek, történések vonulnak előttünk sorban. Igazából csak a mélyebb átgondolás komorítja figyelmeztetően a gyerekek naiv észrevételeit, véleményeit. Ki is venné komolyan — persze, csak felnőtt logikával az ilyeneket: — „Miért kell még a nyolcadikosnak is raj foglalkozásra járni, hiszen többen közülük már cigarettáznak is!?” — „Ne legyen már mindig uralkodó az erőfölény a büfében!” — „Ha olyan sok az ügyeletes tanár, miért van mégis nagy rendetlenség pél­dául szünetben?” — „Legyen több az édesség a napköziben! Ha csak főzelék van, minden gye­rek lesoványodik!” — „Mikor lesz már a gyerekeknek több szabadideje. Egy napra néha öt tanár is ad írásbeli házi feladatot.” — „Az Anyák Napját csak közösen kellene megünnepelni, nem osztályonként. Van olyan gyerek is, akinek csak apukája van.” És aztán sorolnak tovább a „komoly” kérdések, fogalmazódnak tovább a bírá­lattal. Némelyek teljesen „betüzesednek”, elragadja őket a hév. Talán örömet talál­nak a saját felszabadult bátorságukban. S ez így jó. Válaszolunk. Megköveteltem szigorú pedantériával. Látom a körülöttem ülő kol­légáim arcán, hogy a kezdeti hitetlenkedés után természetessé válnak a történé­sek, és az is — nyilvánvaló, hogy a nebulók több ponton is megtépázták önhitt biz­tonságunkat. A tanító—diák viszonylatban megkövesedett tévedhetetlenségünk föl- hámlik, nagyokos felnőtt bölcsességtudatunk kevéssé „leereszt”. És bár még nem „időszerű társadalmi gyakorlat”, kénytelenek vagyunk tekintélyünk csigaszarvait be­húzva értelmesen meghallgatni vagy egyszerűen hallgatni. Tobzódó fölöttestuda- tunk — szerencsére — megfogyatkozik. A minifórum nagy dolgai újabb erőmerí­tés a monoton vagy túlságosan is lüktető hétköznapokra. Gyerekeink mindennapi életébe, óhajaiba és örömeiben megosztozva gazdagabbak lettünk — éppen értük. Tgy aztán nem kellett tartanunk attól, hogy mindig a felnőttek igazsága és ideája a valódi és sérthetetlen. 1983. január 25. Osztályozó konferencia. Ilyenkor mindig a Talmud egyik traktátusának tanítása jut eszembe: „... főbenjáró perekben egy szavazatnyi többség csak fölmentésre elegendő, elítélésre két szavazatnyi kell.” Mert furcsa és a hagyományoktól avitt ítélkezés játszódik le ilyentájt az iskolában. A felnőtt tanáremberek, ha önmaguk nem voltak elég alaposak, nem figyelték, nem követték rendszeresen tanítványaikat, akkor „kölcsönvesznek egy keveset” mások lelkiismeretéből — és ítélkeznek, im­már közösen. Jegyzeteimből visszaidéződnek az osztályok, a nevek — amelyek jelölése most nem (sem?) fontos. Előhívódnak a szokásos értékelő szavak: — Milyen az osztály neveltsége? Kik és hányán kitűnők? Milyen koherens jelek mutatják a közösség fejlődési szintjét? Ha javult a morális közvélemény, az (az osztályfőnök szerint) minek köszönhető? Ha romlott, hol keressük okát? Vezetői javaslatra később az egy osztályban tanító nevelők még értékelik ta­pasztalataikat. Megvitatják módszereiket, új megoldásaikat, a kudarcokat is. Vissza­idéződnek a szakfelügyelői és vezetői óralátogatások, az ellenőrző észrevételek meg­fogadott tanulságai. Ha voltak. Tudatosan törekedtünk arra, hogy legalább éven­te kétszer — az osztályozó konferenciák idején legalább önvizsgálattal nézzünk vissza. Igaz, ez sem örvendett mindig osztatlan népszerűségnek. <983. március 2. Salgótarján Igazgatói munkaközösségvezetők tájértekezlete. A minisztérium szervezésében folytak megbeszélések, előadások az új oktatási törvény előkészítéséről. Nagy a várakozásunk. Közismert személyiségek biztató nyilatkozatai, lelkes iskolavezetők pallérozott korreferátumai körvonalazzák a remény szerint jobb közoktatást. Ak­kor még abban is hittünk, hogy nem hiányzik majd a pénz sem hozzá. Visszagon­dolva már kicsit röstellkedünk naiv hitünk miatt. Nagy kár.

Next

/
Thumbnails
Contents