Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 6. szám - VERS - PRÓZA - György Ágnes: Egeriádák
Egeriádák A szerelem vagy van első látásra, vagy nincs. Ha nincs, akkor hosszú távon lehet még belőle szeretet, szimpátia, kedvelés, kedvetlenség, együttérzés vagy gyűlölet, mint általában minden páros érzelemnél. Mert hát úgy jó az érzelem, ha páros. Ha viszonzott. Mégis: a viszonzatlan vagy beteljesületlen érzéseknek is van áradása, vonzása, romantikája ... * Életem során sok városban megfordultam hazánkban, mert olyan foglakozást űztem, űzök, ami a gyakori helyváltoztatást követelte. Különböző vidéki színházak tagjaként, beutaztam az országot; mindig, mint olyan irodalmi munkatárs, aki háttérből figyeli, készíti elő (vagy rontja el) a színészek és a közönség számára az élményt nyújtó szíművet. És gyakran magam is mint néző: bel- és külföldi ünnepi alkalmakon vagy a szakma megismerésének és titkainak kutatójaként. A rengeteg utazás során csak ritkán kerültem Egerbe. Ki tudja, miért? Így hozta az élet, a sors, a véletlen, a dolgok ritmusának szeszélye. Egyszer, régen, vagy 20—25 éve, csak éppen átutaztam rajta, és akkor az volt a vágyam, hogy legalább az egri várba eljússak egyszer! Hiszen enélkül, magyar gyerek, akinek szívbéli emléke volt iskolásként a várról irt hősköltemény (s regény) és ami csak mára lett „ifjúsági”, hisz a „remete” felnőtteknek írta történelmi példázatul, tanulságul és szerelmi vallomásként a város, a tájék iránt — nem létezhet. Ha tehát diákként nem juthattam ide, mert diákságomat megkeserítette egy másik világégés, nem a török elleni, hát illőnek tartottam volna, felnőtt korban legalább — az emlékekkel való találkozást. Magamnak is és azoknak is, akik közben felcseperedtek tenyeremben és akiket kötelességem lett volna bevezetni a vár és a város titkaiba. De csak a regényébe tettem: olyannyira, hogy színdarabbá formáltuk a művet, hogy azokhoz is közel juthasson, akiknek nincs elég türelmük a regényhez. De ez mégse mentett fel az alól a mulasztás alól, hogy egy egész korosztály beavattatása maradt el részemről, hogy aztán két korosztállyal ifjabbaknál behozzam ezt a lemaradást. Bőséggel. A várat illetően. Néhány éve barátaim közel kerülték a város életéhez és én hűséggel követtem nyomukat ide is. Az első légyottra egyetlen nap jutott csak, egy röpke villanás, egyfajta „staatsvisit”. Pár pillantás ide, meg oda. Nyár, meleg, nyüzs- gedelem. No, gyere, mondták a felbújtó, mindenhová autón járó ismerősök — nagy a meleg, igyunk meg valamit nálunk, otthon... Én inkább a városban szeretnék kószálni, ha már itt vagyok, de ők tuszkolnak is már a számomra unt unalomig utált dobozlakásba. Pici, zsúfolt, de gazdag fészek. Iszunk. Bort. Nyáron, melegben, hogy még melegebb legyen tőle. Saját termésűt. Vizet Egerben nem isznak, mert nincs is hideg víz a csapban. Viccelnek, azt hittem. Pedig sok helyütt csakugyan termálvíz folyik a hideg helyett. Hogy a lakás félmeleg, lesötétített zártságát enyhítsem, a háziasszonyi ellenkezéssel dacolva (bejönnek a legyek, jaj, ne nyisd ki az erkélyajtót), kiléptem az apró teraszkára. Ó, Istenem! Eger, te csodás! De hiszen ez a gyönyörű, nagy gömbölyűség itt, a közelben, ez a Bazilika kupolája! A két kisebb toronydomborulattal, ter51
