Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Tamási Áron: Ördögölő Józsiás
tüsténkednek azok az arccal és arc nélkül szereplők, akik mondataikat és helyzetüket nehezen egybeolvasható módon váltogatják. Míg nem kiderül, hogy ezt a ravasz gonoszt nagyon is átlátszó ötlettel, a színjátszás elkoptatott elemével el lehetett csalni a szembe-ütközetig, ahol Józsiásnak már nem is kellett oly igazán megküzdenie. Mert hát ő az a fiatal, aki a poklokon a mese szerint erőt vesz. Itt a nép nem vérzik, csak marsol, itt az egyes ember tragédiája, az egyéni küzdelem láttatása, beleoperálása a nagy gonoszság nagy csatájába, a hatalomnak az arroganciája és annak az egyéni szenvedésekben tükröztethető cinikus hitványsága fel sem vetődik. Akkor hát ez a simára, majd hogy nem problémamentesre gyalult Józsiás-féle ördögölés mit sugalmaz nekünk, mai nézőknek? Merészség volt ezt így és itt előadni? Példaerejű lenne odaátra címzettnek tekinteni, hogy lám, mi így fűzzük a szót rólatok? Vagy netán magunkról mondtunk itt valamit, a mi negyven esztendei menetelésünkről, amit nem szeretnénk folytatni? Fordulnék is vissza rögvest Tamási Áron 1935-béli mondataihoz, mégsem teszem, mert ez az erkölcsi kérdés és ez a mai válasz nem egy magaslaton fekszik ... Gáli László nagy rutinnal veti magát a munkába. Mindenütt, minden játékrészben zenét iktat be, koreog- rafál, virtusra utal, a falusi környezet minden apróbb-nagyobb részletét működteti, harang szól, ünnepi vigalom tör be, a lakodalom foszlányai átlengenek a színen. Lámszának van felesége, térül-fordul is, de egy szava sincsen, a leköszönt királynak is alig, noha addig, míg ő ült a fő helyen, nagy respekt vette körül és szeretet. És elcsordogál ez a felnőtteknek, gyermekeknek egyaránt szánt mese addig, amíg. A látvány színes, a színészek és a muzsikások megteszik a magukét a táncosokkal együtt. Csak mi maradunk tanácstalanok. Ezekben a viharzó hónapokban, amikor, mondjuk, még télen, elhatározták, hogy ezt a Tamási-darabot kell az egri nyár kora-éjszakájába a közönség elé tárni, még lehettek illúziói a tervezőknek arra nézve, hogy ez a korbácsos terelgetés, ez az ördögi praktika majd megmozgatja az emberek lelkét, a látók- hallók okulnak belőle. Mára kitetszett, s talán holnapra is, hogy sem a ma, azaz a tegnap magyarja nem sóhajt a meglepetéstől, sem a csíki atyafiak nem vigasztalódnak, ha így hallják vissza a sorsukról való morfondírozást, ahogyan a Tamási-darab ürügyén Egerben látják-hallják a nézőtéren ülők. Aztán megesik, csak tudnám az okát, hogy elveszik az igazi, valódi arcát a színésznek és egy olyan maszkot tesznek rá, mintha abból soha, lélegzete fogytáig ki nem akarna bújni. (Már a Két úr szolgájában tapasztaltuk az arcelvételt, nem is tudtunk mit kezdeni vele, de most szóvá tettük, mielőtt állandósult gyakorlattá válna.) Felsorolható az egész színlap; de olyan igazán nagy teljesítmény, amely kitelt volna az együttes legalább hat-hét tagjától, egy sem akadt. Köti Árpád érdemes művész vázlatszövegével még indokolni sem tudhatta, mit tett, s mit nem országában, országáért, miért mondott le, miért nem szervezte meg a küzdelmet, amíg ördögkézre került birodalma? Átok se hangzott el fölötte, miatta, hogy ez megeshessen vele. Így vált kiszolgáltatottá lánya, akit Csonka Ibolya személyesített meg. A dramaturgia szabályainak fittyet hányva hiányzik Józsiás (Czvetkó Sándor), amikor cselekednie kellene, megmagyarázni sem hajlandó, miért is hagyta odáig zülleni a dolgokat. Meddig? Mi már tudjuk, akár napjaink zsarnokság elleni hangulatáról, akár az erdélyi tragédiáról van is szó. Csendes László sokkal szélesebb skálájú művész, semhogy ezt a kis terhet ne a legtermészetesebb könnyedséggel hordozta volna végig. Amit ez a Bakszén idetelepít, az a gonoszságnak még a meseszerű látszatához is kevés. A mi tudatunkban a szabadságot elrabló gonosz ördög kegyetlen, véres, nemcsak tömegekkel szemben ki- és ellenállhatatlan, sokkal inkább azzal tesz kárt 86
