Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 5. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Kovács János: Jegyzetvallató

«al, hogy a latin és görög nyelv tanítása szinte teljesen megszűnt. Szándékaim sze- -rint a latin nyelv tanítását a jövő tanévtől kezdve szeretném általánossá tenni, és tömegesíteni pl. az eszperantó nyelv tanítását, amely egyre inkább elfogadott világnyelvként. Eddigi gyakorlatunk az volt, hogy igen kevesen tanultak latint, és mind­össze néhány diákunk vállalkozott az eszperantó nyelvvizsga letételére. És ter­mészetesen központi terveink között szerepel iskolánk fejlesztése, pl. épületünk felújítása, és régi álmunk, egy új tornaterem kialakítása, építése. Eger iskolavá­ros. Nem kis megtiszteltetés számunkra, hogy ebben a közegben iskolánk névadó­jához méltó rangot vívott ki magának. A továbbiakban is formálói szeretnénk len­ni a város szellemiségének, erősítve ezzel pedagógiai-szakmai munkánk társadalmi elismerését. Végezetül szeretném remélni munkatársaimmal együtt, hogy miniszterünk — akinek szakmai felkészültségét, tudományos eredményeit, őszinte, korrekt véle­ménynyilvánítását, mint magyar—történelem szakos tanár hosszú évek óta figye­lemmel kísérhetem, hallgatva számos előadását is — Eötvös József, az 1848-as felelős és független magyar kormányunk vallás- és közoktatásügyi minisztere, euró­pai látókörű kultúrpolitikusunk programját követi, és azt meg is valósítja. Eötvös vallotta: „A nevelési ügyet, a közoktatási ügyet a nemzet legfontosabb ügyének te­kintem, mindent, mit ez ügy előmozdítására tehetek, úgy tekintek, mint legfonto­sabb teendőt, melyet elmulasztva a nemzetnek jövőjét kockáztatom.” 1979, augusztus 21. Ojra az ideiglenes igazgatói irodában ülök. Feszült várakozás, starthelyzet, az épü­let-átadása-előtti napok. Együtt, mind gyakrabban együtt a stáb; igazgatóhelyet­tesek, csapatvezető, gondnok, érdeklődő, éppen ráérő pedagógusok. Mindenekfö- lötti tenniakarás. Kíváncsiság, szorongás, féltés és érdekeltség. Valami ismeretlen erő egy — meghatározhatatlan irányba húz mindannyiunkat. Valódi iskolakezdés előtti hangulat, a természetes vibrálással vegyülő megnyugtató eltökéltség. Nincs időm kételkedni a még festékes, néhol összetört ablaktáblák miatt. El­hárítom az aggodalmam a bútorokról lehámozott papírhalmok miatt. (Csak rövid határidőt vagyok hajlandó megszabni az elszállításra.) A felelősségtudat „szent ká­bulatában” a sok farmeres fiatal nevelőben bízom, akik festenek, törölgetnek, rakosgatnak és velünk együtt tervezik a jövőt. Együtt áll az iskolaátadás forgatókönyve. Tömör emlékeztető a jegyzetfüzet­ben: „Érkezés a klubszobába — meghívók —, ülőhelyek kijelölése —, hangosítás, dekoráció —, átadásszalag (nemzeti színű) —, látogatási napló —, megnyitó be­széd. „Fogadás. — Panoráma Vállalat.” Fontos! „Utolsóként a vezetők távozzanak az épületből”. Az augusztusi napok félelmetes gyorsasággal peregnek le. Nő a sokaság. Egyre nagyobb a forgalom: A munkások még a nevelők, a tankönyvek, az ügyükben já­ró szülők már birtokolják az épületet. Igazi ostromhelyzet. Persze, a reményekben egyre nagyobb biztonság. Megbeszélések az alsó tagozatot tanítókkal. Téma: a gyerekek, osztályok ará­nyos elosztása, tantermek kiválasztása. Mindenkinek van javaslata. Különös mó­don megértő a „csapat”. Pedig vannak aggodalmaskodók. Sőt, olyan is, aki felold­hatatlan káoszt jósol. Ezek sértő feltételezések számomra. Bizonyára túlérzékeny­ség ezt észrevenni. Megegyezünk az órarendi összehangolásban; nagy figyelmet kérünk a testnevelésórák elhelyezésére, az osztályfőnöki órák koordinációjára. Szak­tárgyi termekben határozunk. (Ezt később a mérhetetlen zsúfoltság miatt föl kel­lett adnunk.) A napköziotthoni nevelőkkel bonyolultabb a helyzet. Többen szakos tanárok, néhány egyetemet is végzett. Tanítási aspirációik vannak. Természetesen nem a legszerencsésebb szakpárosítás a biológia-mezőgazdasági gyakorlatok. Ez és a pe­dagógiai tapasztalat is késztet arra, hogy a napközis nevelőmunkáért minden tö­rekvéssel nyitottabbak legyünk. Magamban próbálgatom a lehetséges megoldáso­kat. így jutunk el a javaslathoz; ciklusterv készül arra, hogyan lehet a szabad foglalkozásokat bent-rendszerűvé tenni — legalább a hét 2, legfeljebb 3 napjára. Kollégáim nem igazán lelkesednek. Sárhegyi István Jegyzet vallató 35

Next

/
Thumbnails
Contents