Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Zahemszky László: Párttagkönyv és perverzió

figyelmet szentelt nekem és az azerbajdzsáni Cseka tevékenységének. „Mi itt önre támaszkodunk” — mondta nekem a baráti beszélgetések során ... Mo- giljovszkij elvtárs az augusztusi mensevik kaland napjaiban nem fosztott meg bennünket a kezdeményezés lehetőségétől, nem avatkozott a főnök jogán a dolgainkba, ám mindvégig baráti tanácsokat adott nekünk.

Megszeghetetlen esküt kell tennünk, hogy ugyanúgy, mint az ő életében, a régebbihez hasonló módon folytatjuk a harcot a kommunizmus és a szovjethatalom átkozott kaukázusontúli ellenségeivel.” (Zarja Vosztoka, 1925. március 27.)

A szerencsétlenség után az egész Kaukázusontúl területén furcsa híresztelések kaptak szárnyra. Joszif Spil pilóta özvegye emlékezett rá, hogy férjének rossz előérzete volt, s kérte feletteseit, hogy mást osszanak be helyette. Az emberek azt suttogták, hogy az elhunytak az útjában álltak valakiknek. Mjasznyikov és Atarbekov régi bolsevikok voltak, még az illegalitásból ismerték Kobát (Sztálin egyik fedőneve. — Z. L.), és azt is tudták, hogy akkoriban korántsem volt olyan, amilyennek a húszas évek közepén már látszani szeretett volna. Egy Szűrén Gazarjan nevezetű régi csekista a Beriját is leleplező XX. pártkongresszus után úgy vélekedett, hogy eljön még az idő, amikor a történelem fényt derít erre az ügyre, és megvilágítja Berija szerepét a repülőgép-katasztrófa előkészítésében. A régi párttagok visszaemlékezései szerint különösen Mjasznyikov tudott sok kompromittáló adatot Sztálin bakui illegális tevékenységéről, ezért élő veszélyt jelentett a főtitkár számára — és következésképp Lavrentyij Berija karrierjének szempontjából is. Mjasznyikov tehát halálra volt ítélve. Bárki emelkedett volna vele a levegőbe azon a márciusi reggelen, mindnek pusztulnia kellett volna. (Rokonait és rákbeteg feleségét még Mjasznyikov halála után is hosszú ideig szemmel tartották a GPU-s legények.)

Mint már említettük, a szerencsétlenség okát három bizottság is vizsgálta. Eredménytelenül — noha a harmadik csoport munkáját Pauker, Sztálin személyes megbízottja irányította.

Vagy tán épp ezért nem került napvilágra semmi?!

Lavrentyij Berija számára 1931 áprilisában jött el a kedvező pillanat, hogy a hierarchia következő lépcsőfokára emelkedjék. Egy születésnapi ünnepségen alaposan leitatta főnökét, s amikor az ivászat véget ért, kísérők nélkül engedte haza. Regyensz egy közeli ház felé vette az irányt, ahol a Cseka kancelláriájának egyik fiatal munkatársnője lakott. Felment az emeletre, de részegségében eltévesztette a lakást. Dörömbölésére senki nem nyitott ajtót. Erre Regyensz fenyegetőzni kezdett, mire kijött a házigazda, és derekasan ellátta az éjszakai randalírozó baját. A lármára összeszaladt a ház, valaki kihívta a rendőrséget, s Regyenszt bevitték az őrszobára. Az ügyeletesek felismerték a nagy főnököt, de addigra Berija már felhívta Sztálint, hogy megtanácskozza vele, mitévők legyenek.

A főtitkár Belorussziába helyezte át sógorát, és a Kaukázusontúli GPU elnöki székébe Lavrentyij Berija került.

Ugyanez év őszén Sztálin a grúziai Chaltubóba utazott üdülni. Személyesen itt találkozott először Berijával, akinek azonban már alaposan ismerte a tevékenységét, sőt, azt is jól tudta, milyen ellenszenvet táplál a kaukázusi pártvezetés Berija iránt. A Kaukázusontúli Föderáció pártbizottságának első titkára, Lavrentyij Kartvelisvili nemegyszer kérte Moszkvát, hogy Beriját távolítsák el Tifliszből, éles hangon nyilatkozott Berijáról Kirov, sőt a grúz Ordzsonikidze is, holott 1921 áprilisában éppen ő adta neki az első feladatokat a párt belügyi apparátusában. Több kaukázusi vezető köszö47