Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az utolsó akkord

kerültem, mint a forró kását. Nem csoda, hiszen sejtettem: kálváriám csak most kezdődik. Az okos, a bölcs, az igazi műértő és lélekbúvár mecénás kissé gunyorosan köszöntött. Annál is inkább, mert egyértelműen értékelte a szituációt. Akkor nem jöttem rá, hogy sértődött, mivel ő is közelített, de én rá se hederítettem, s úgy lejtettem a jelképes rokokótáncot, mint az elefánt a porcelánboltban. Letaglózott ironikus kedvessége:

„Teljes szívemből gratulálok önnek új lépéséhez.”

Nem robbant belém kesernyesség, rögvest válaszoltam. Utólag belátom: önzőn, követelődzőén, s meglehetősen érzéktelenül:

„Feldúlt idegállapotomban barátságos és meleg szavai nagy segítséget jelentettek. Bármi különösnek és durvának tűnik is, újra anyagi segítséget kell, hogy kérjek. Elmondom, mi történt: a pénzösszeg, amelyről tud, elegendő lett volna kaukázusi utazásomhoz. Házasságkötésemmel azonban minden minden pénzem elfogyott. Nem aggódtam, mert a feleségem örökölt az apjától egy kis erdőt... el akarta adni..., hogy árát leendő otthonunk bebútorozására és utazásra fordítsuk. Ahogy történni szokott, a hozzá nem értő emberekkel, becsapták. így most égetően szükségünk lenne pénzre. Nincs miből élnünk, nem tudunk sem lakást bérelni, sem elutazni. Nekem pedig el kell utaznom messzire és egyedül, pihenni, végiggondolni a dolgokat és végül dolgozni. Kétségbeejtően szükségem van arra, hogy kipihenjem az izgalmakat, amelyeken keresztülmentem. Mindezért arra kérem önt, növelje adósságomat még egy ezressel. Nehéz ezt írnom, és csak azért teszem, mert csupán ön tud segítő kezet nyújtani, csak Ön nem érti félre kérésemet, csak ön tud megmenteni e kínos helyzetben. Holnap vagy holnapután elutazom feleségemmel az anyjához. Vidéken lakik, és 5—6 napig leszünk nála, aztán visszajövünk Moszkvába. Hogy aztán mi történik majd, nem tudom.”

Az egészhez azt is hozzá kell tennem, hogy ez a jeremiádom se minősíthető mestermunkának. Sorain átsütött a nyomorúság, a sebzettség, a fokozó blokkon pedig az S. O. S.

A címzett vette a kétségbeesést, s postázta a rubeleket. Sürgetett:

„Utazzon a Kaukázusba gyorsan.”

Hozzá sem tette, hogy egyedül, hiszen tisztában volt vele: kizárólag erre vágyom. Augusztus hetedikén feleltem, ezúttal tömörebben és őszintébben.

„Még néhány nap és — esküszöm — megőrülök.”

Kamenkába futottam. Felüdítettél Vlagyimir. Körénk sározott a csend Amolyan vihar előtti. Ez a félelem kísértett tudat alatt, ezért aztán szinte szomjúhoztam az éltető perceket. Megkíséreltem a belső rendteremtést, de sehogy se ment.

Huszonharmadikán arról panaszkodtam, hogy lelkismeret-furdalás kínoz.

„Sokkal jobban vagyok. Érzem, hogy nehéz és kritikus helyzetemen győzedelmeskedni fogok. Harcolnom kell a feleségem iránti elhidegülésem ellen, és megpróbálom szem előtt tartani jó tulajdonságait.”

Nem hazudtam. Mérlegeltem. Flagellánus módjára csapdostam magam.

— Nem rettenhetsz meg. Igeneltél. Azt hitted, ragaszkodsz hozzá, megleszel vele. Elfogadtad, révnek vélted. Feltüzelted. Nem feledkezhetsz meg kötelességeidről! Nézd erényeit! Mindjárt cáfoltam is. Óhó, ő kötött jó üzletet. A magasba pályázik, s ez nélküled nem megy. Anyagias, költekező, számító, idegenekkel szemben fennhéjázó. Ráadásul meg is mosolyogtat. Hát még a famíliája! Hallgatagok, de tekintetükből olvasod, hogy nem elégedettek férji mivoltoddal. Mamlasznak, éhenkórásznak tartanak. Ez felháborító!

Ültem a kertben, ahová belopakodott a pompázatos kora ősz. Színorgiájával, édesbús bánatával, elmúlásillatával, simogató lágy, szívet melengető szei30