Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 4. szám - SZÍNHÁZ - György Ágnes: Miért érdekes?
novellákat és 1938-ban írta első darabját. Darabjainak mindegyike azonos témájú egy nemzetiség beilleszkedési problémája a nemzetbe. Tehát bármely népről és bármely nemzetiségről szólhatna. De az ő darabjainak hősei mind az izraelita felekezet külföldről Jugoszláviába menekülő kisebbségének tagjai. Az író — hazájában — csaknem klasszikusnak számított. Akikkel foglalkozik azok többnyire már a középkortól kezdve üldözöttek voltak és végül Sarajevo környékén telepedtek le, és váltak, kis csoportokban élő, nemzetiséggé, egy-egy nemzeten belül. A történet tehát bármely nemzetiségről szólhatna, bármely népen, nemzeten belül. Hiszen amiről szól, a régi, rossz beidegzettségekről, a vallási bigottság- ról, az előítéletekről: ez bármikor, bárhol általánosítható lenne. Az előadás érdeme, hogy olyan általános érvényűvé tudta tenni a témát, mely végig és mindenki számára közérdekű. A történet annyi, hogy a felekezeti szigorok és megrögzöttségek között élő család, akik rokonaik és ismerőseik körében igen tekintélyesek, lányuk szőkesége miatt bizalmatlanná válnak az őket körülvevő világgal szemben, amelyik szintén kétségeket és ellenérzéseket kezd táplálni irányukba. A darab folyamán amatőrökként szereplő színészek el is játszák azt a középkori történetet, amely elmondja, hogy e spanyol származású családban, százévenként egyszer, szőke gyermek is születhet. De ez a szőkeség mérgezi meg az első világháború előtti időkben élő ártatlan fiatal lány életét, akinek jegyese, aki vele egy vallású volt, meg is hal. A lány beleszeret más vallású barátnőjének bátyjába és az is megszereti őt, de a fiatalok nem lehetnek egymáséi. Akárcsak Rómeó és Júlia. A külső világ ellenségeskedései, a rosszul alakuló politikai viszonyok, és a lány családjának középkori módszerei, öngyilkosságba kergetik a lányt. A nyitóképek, bár eltúlzottan hosszúak és túlrészletezők, pantomimikus képekben rajzolják meg azt a Jugoszláviát, ahol a nacionalizmus, a militarizmus és a pópák fanatikus hite áll szemben az egyszerűbb és szegényebb néprétegek életformájával. A darabot nő rendezte: Mira Erceg, aki az általam eddig ismert női rendezőkkel ellentétben roppant csinos, nagyon nőies, nagyon művelt és tehetséges. A darabnak 36 szereplője van, az előjátékkal és a táncosokkal együtt, a színészek fele pedig kettős szerepet játszik. A legjobb alakítást a szőke főszereplő nő nyújtotta. Érzékenyen és líraian, szépen kidolgozott figurát hozott elénk. Családjának tagjait játszó Apa, Anya és Nagyapa, szerintem, szokványosán karakterisztikus figurákat állítottak színre. Kellemes és szimpatikus volt a két más vallású testvérpárt alakító színész és színésznő. Rendkívüli, nagyszerű alakítás a fiú édesanyját és egyben Jugoszláviába mentőjét játszó színésznőé (Vera Milanovic), aki leginkább a mi Lukács Margitunkhoz hasonlítható — fiatalabb kiadásban. Kitűnő volt a bevezető rész zenei és koreografikus kompo- náltsága, de sikertelen a díszlet, amely a novisadi hatalmas színpadon csaknem elveszett. A darabot a Sarajevoi Kamara Színház társulata adta elő. El tudom képzelni, hogy a saját színházukban, kamara körülmények közé tervezett színpadképet nem lehetett megfelelően átalakítani a fesztiválra. A második bemutatón Ivan Cankar műve, a A szép Vida című lírai vázlat került színre. Cankar, mint ljubljanai, a szlovén irodalom klasszikusa, bár egyidejűleg a század eleji impresszionizmust is képviseli. E művének stílusa leginkább Pilinszky János költői színműveihez hasonlítható. Művei általában is roppant líraiak, áttételesek, érzékenyek és ezért nem könnyen érthetők. A szép Vida (aki egy költő szerelme), az örök nőt jellemezné, aki lehetne Olga vagy Nina vagy bárki, mindig kiismerhetetlen, és kiismerhető, megközelíthetetlen és megközelíthető, kiszámíthatatlan és kiszámítható. Csaknem ugyanúgy, mint a férfiak, akik őt körülveszik és a világ, mely egyetlen kavargó, színes forgatag. A törékeny drámai szál ott csörgedezik a látomások és látványok útvesztőjében, mint a női főszereplő a két férfi között és mint a reménység, mely néha felcsillantja egy jobb élet lehetőségét. A rendező azonos a színpadkép tervezőjével, és ennek köszönhetően a mű még ködösebb, mint amennyire az író-költő szimbólumai azt megkívánnák. Olyannyira, hogy ez a valóságban is bekövetkezik: a színpadot elönti a ködös füstgomoly, azt 6 színpadot, ahol óriások a törpék, kényszerképzetek és valósághű figurák kavalkád- ja kavarog, háttérbe szorítva az írót és a mondanivalót. Mindezt egy teljesen üres színpadtérben, ahol egy ötven négyzetméteres fehér háttérfal előtt, mely a hátsó, nyitott színpad zárórésze, bolyonganak a mellékalakok, míg a főszereplő költő elöl siránkozik a lelki és a testi sötétségről és az élet útvesztőiről. Az előadásnak 17 résztvevője van, a három főszereplővel együtt, akiknek játéka egysíkú, gyönge. Az egész fesztivál leggyöngébb előadása lett ez a költői mű, a rendezés túlmoderni- zálása miatt. Hogy az egész élet egy karnevál, mely mindig csak Hamvazó Szer79
