Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Balogh Béni: Nagylelkűség a Nemzeti előtt
De Menyus hirtelen ívben balra fordult, nem vette észre a várakozó, a nappali fényben kissé hunyorgó, a kopottas, sőt az éjszakai utazástól gyűrött ruhájú tanyai tanítót. — Vagy nem is akarta? — döbbent bele Endrébe a kétség, az ölő gyanú, s tekintetével követte a hajdani iskolatárs lépteit. A Savanyú levél írója nem messze ment. Pár lépésnyire onnan állott a legnagyobb kiadó könyvsátora — oda sietett... A neve ott fényesedett a sátor homlokán. „Verebes Menyhért József Attila-dijas író dedikál 11—12 óra között.” — Én tulok — morogta dühösen Endre. — Hiszen tudhattam volna, hogy könyvnap van ... Es ő dedikál ... Odasietett... Nem csoda hát, ha nem vett észre. Szóval sietnie kellett, hiszen már 10 perccel múlt 11 óra. A tanyai tanítót izgalom fogta el. Elhatározta, hogy odamegy, megveszi a legutóbbi könyvét, s dedikáltatja vele ... Lassan megfogta hát bőröndjét, s a pár métert kényelmesen, szinte minden lépést élvezve tette meg. Mire azonban odaért, Verebest már körülfogták az emberek. Az egyik hetilap szerkesztője kéziratért könyörgött neki. A Nemzeti Színház fődramaturgja — aki éppen e tájt jött ki a színházból — a legújabb darabját dicsérte Két kiadó lektora hízelkedve sündörgött körülötte... És Menyus élvezte a fényt, a ragyogást, a tündöklést. Közben persze, olvasók is érkeztek. Két, magasra tupírozott hajú színésznő s majomfrizurás, trapéznadrágos lovagjaik könyveket dedikáltattak vele. Hirtelen egy különös alakú gépkocsi állott meg a Nemzeti előtt. Az emberek felkiáltottak: — A tévé kocsija! A kamerák! Verebes Menyus arcán most már földöntúli mosoly suhant át. És ekkor ... Ebben a pillanatban különös dolog történt. A nagy író félretolta a körülötte csoportosuló embereket. — Endre!... Endrikém! — kiáltotta a tömeg mögött álldigáló tanyai tanító felé. Kétes tanító megremegett. .. Nem akart hinni a fülének. — Endre!... Gyere már! — szólt az előbbi hang türelmetlenül, szinte parancsolóan. A tanyai tanító erre megindult, s akarta is, nem is, de egykettőre a könyvsátor előtt állott, s máris a vállán érezte az egykori iskolatárs kezét. — Endre ... legjobb barátom . .. tanyai tanító ... Sőt egyik regényem alakja — magyarázta széles gesztussal a nagy író a tévé riporterének. A tömeg felmorajlott, itt-ott tapsok is hangzottak ... S a kamera dolgozott. — Nagy pillanat — súgta a művésznő patetikusan trapéznadrágos barátjának. — Köszönjük, kedves mester — fejezte be munkáját a tévériporter. — Szívesen, máskor is — mosolygott megdicsőülten Verebes,., s aztán levette Endre válláról a kezét. — Megjött a miniszterhelyettes elvtárs — súgták hirtelen egymásnak a könyvárusítók. És Verebes Menyhért sietett üdvözölni. Kétes Endre ismét a tömeg mögé került, s fájós lábát már többször is megtaposták ... Kénytelen volt újra visszavonulni az órához, ahol nyugalmas, 37
