Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az utolsó akkord (kisregény)
PÉCSI ISTVÁN Az utolsó akkord — Ügy fiam, s mindezt azért, hogy az ünnep órái után száműzessem a vaskos hétköznapokba. A valódi férjnek, a spanyol baritonistának azért nem gratuláltam, önmagámmal azonban szembesültem. Kár, hogy nem végérvényesen! Don Quihote begyógyította sebeit, s újabb tragikus portyára indult. Sár ne tette volna ... — Ugye benned is sajognak fájdalmaim? Hát persze, hogy érzed az egyes motívumok mögötti megbántottságot, sértettséget... — Játssz, játssz, s akkor látsz bennünket, ö kényeskedik, kíván, követel: — Jobb, rámszabottabb műveik kellenek. Olyanok, amelyek adottságaim kibontakozását szolgálják. Az eddigiek ujjgyakorlatok. Renkívüli lényhez legalább olyan kiváló famulusok rendeltetnek. Korábbi produkcióid alapján nem tartozol közéjük. Mit háborogsz, vagy bizonyítsz vagy mehetsz! Kegyeimért seregnyi férfi verseng, önfeláldozóan, megsemmisülten borulva elém. — Azt hittem, rosszul leszek. Szótlanul ballagtam mellette, öt azonban a csend is ingerelte. Rámförmedt. — Pipogya! Legalább tiltakoznál. Helyette zsörtölődsz. Hogy lehet valakiben ennyi feminin vonás. S engem egy ilyen figurával vetett össze a sors. Ó, balvégzet, ó arcul csapott szerencse! — Ezt már nem nyeltem le. Finoman figyelmeztettem az álpátoszra, s az első felkiáltásban rejlő stiláris zavarra. Rögvest lecsapott, immár tajtékozva. — Ripacskodás? Ezt kikérem. Különösképp attól, aki alig felkapott, voltaképpen egyáltalán nem garantált tehetség. — Záporoztak a vádló szavak, de már nem törődtem velük, mert meg- igézett a július eleji délután. A természet teremtette oszlopcsarnok bűvölt el. Fejünk felett élénkzöld lombok ölelkeztek. Mintha egy monstruózus, a létet szimbolizáló katedrális végtelenbe ívelő oldalhajójában sétálnánk. A nap tompaarany sugarait megszűrte a levélrengeteg. Elémszökött az arc. A dús, barna fürtöket fénynyalábok szőkítették. Aztán a vonzó világos méginkább megnyerő sötétebbé változott. A tengerzöld szemek azúrkékbe finomultak, hogy végül feketén égessenek. A hófehér bőr bronzzá nemesült. S az a mosoly ... A sosem érzékelt és mégis ismerős. S a tökéletességet sugárzó termet. A hang a szférák zenéje. Istenem én mindig Téged kereslek majd. Mindenkiben kutatlak és senkiben sem talállak. Miattad komponálok, érted vergődöm lebilincselő álomképem .. — önagysága valamit megneszelhetett, mivel rámmordult. — Javíthatatlan mániákus! Már megint ki tűnt fel előtted. Hímek kórusa liheg utánam, Te viszont méltóztatol ábrándozni! Felháborító! Inkább arra válaszolnál, hogy miből tartasz majd el. Ki fizeti, s főként kinek a pénztárcájából a szépszámú személyzetet, a szolgák hadát? Csak nem gondolod, hogy nyomorognék veled, együtt szomjúhozva a csak nem érkező sikert. Fantazmagóriáid hidegen hagynak, engem kizárólag az foglalkoztat: mire jutunk közösen. Azt hiszem, a sorozatos csődre szavazok, ha hozzád kötöm magam. — Fröcskölt, dühöngött, szitkozódott. Ágyába parancsolt. Rutinosan, nyersen, harsányan. Viszolygott, újrázott, elégedetlenkedett. Vedelte a pezsgőt, majszolta az édességet. Mint egy gátlástalan simaszőrü állat. 15