Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 3. szám - VÉSŐ - PALETTA - Szalay István: Egy évszázad festője: Kastaly István
is eláraszt minket. Ünnepi fényt kap a százesztendős Thonett-szék, az emberöltőt megért tulipános láda, a szegfűcsokor a komódon és az alkotások, szerte a lakásban. — Kisüstit iszol vagy bort? — Uramisten, mit is mondhatnék az ily szíves születésnapi invitálásra, de szóra nincs idő, mert a mester a kezembe nyomja az üveget: — Egy kicsit már reszket a kezem, tölts mindkettőnknek! A szellem friss, a lélek hevét már első pillanattól a szivemben érzem: Isten éltessen! Tenyérnyi, dobozba ágyazott, önmaga fabrikálta lupét vesz elő, a szeme elé illeszti: — A szemüvegeim már gyengék, ezen keresztül olvasom egyebek között a te írásaidot is, és ezúttal ünnepélyesen közlöm veled, hogy én szintén a természet szerelmese vagyok. íme, a bizonyítékok! Ezeket a képeket — ott, a székeken — megvette a múzeum, azok az enyéim, nem eladók ... Magamban éppen azon tépelődöm, hogy miként kezdjem el visszafelé gombolyítani a kilencvenhét esztendő vezérlőfonalait, amikor váratlan nyomdába kívánkozó történetekkel lep meg a gyermekkori, kisvárdai évekről, a Tisza-parti fürdőzésekről és Pukiról, a kurta lábú kis tacskó hűségéről. Ajándékképpen egy népi mondással is szolgál: — Tudod-e, mit tanácsolt a szabolcsi ember, amikor gyengélkedett valaki ? Kíváncsivá tesz a huncutkás mosoly. — „Citronyos bort igyék kend!” Nincs párja a jó, savanykás házi bornak! — tromfolom a szót, majd iparkodom visszakanyarítani a tűnődés útját a szülőföldhöz, a rozsaji füzes Tiszaparthoz, ahová a két pej csikó, az Olga, meg a Sándor, nyolcvan éve röpítette őket, csalit téve a horogra, harapás reményében. — Nyíregyházán érettségiztem, és én nyertem el rajzaimmal és festményeimmel a száz aranyat, amely nagyon nagy pénz volt abban az időben... Megáll a szóban, hallgatok magam is. Érzem, hogy a valót, az igazság velejéig ható lényeget ő tudja igazán, aki nem csupán életművét mutatja be, de ismeri annak hátterét is, idegeiben hordozza a történelmet, három híjával a száz esztendőt. Háborúkat és forradalmakat, amelyek előbb ölükbe vették a népet, majd a hátán táncoltak és orgiát ültek a bizakodók fölött. Jól tudom, hogy egy közel százéves ember agyában már cserépdarabokká törik a történelem, de nekünk ezekre is szükségünk van. — öt évig voltam katona. Végigjártam az olasz frontot, az ötvenkilences gyalogezred főhadnagya voltam, amikor, 1918-ban, három ízben is beszéltem Károly királlyal, még hadnagy koromban, Budapesten, láttam Ferenc Józsefet, Frigyes főherceget... — És az ecset? — Világéletemben erre a pályára készültem. A művészetek iránti fogékonyságot a kisvárdai szülői házból hoztam, érettségi után a pesti Iparművészeti Főiskolára, Nagybányára, majd a müncheni akadémiára kerültem. A legnevesebbek nyomdokában járhattam, ott, ahol Ferenczy, Csók, Munkácsy, Benczúr tanultak. Elmondhatom, hogy ez az időszak éltem egyik legszebb szakasza volt, hiszen egy szellemi központ pezsgő levegőjét szívhattam. Később haza kerültem, jogi diplomát szereztem, és mivel kellett a pénz, sok minden mást csináltam. Tisztviselősködtem a festészet mellett, óraadó tanár is voltam. — Kik voltak a mesterek? — Réti István, Torma János, Szentistványi Gyula. Művészet és szegénység! Valahol olvastam erről Leonardo da Vinci szavait: „Mi mindannyian, kik a szellem emberei vagyunk, száműzöttként élünk egy oly korban, amely arra büszke, hogy felszabadította a szellemet...” Nézem a képeket, miközben úgy tűnik, meséket hallgatok, igaz emberi történeteket. Tudom, hogy a mester másutt és itt, Egerben, ahol él, már többször bemutatta alkotásait. Böngészgetem az értő kritikákat, amelyeket ő maga is szívesen fogad el: — Kastaly képein az egyéniség, a tájhoz kötődő személyes líra, a vallomás őszinteségével fegyverzi le az embert. Nincsenek hivalkodó színei, és még akkor is barnát fest, amikor a harsány tavaszban a sárgák, a pirosak a táj tobzódására ingerelnek. Halk szavú, szelíd előadásmód jellemzi a festészetről ma is hitvallás- szérűén nyilatkozó mestert... Delet harangoznak. Alattunk a város, a mester által oly sok helyen és annyiszor megfestett utcák. Azok is itt élnek tovább e műteremben, amelyek már nincsenek többé, mert meg kellett halniuk. Az egri hóstyák, a hajdani fertálymes79
