Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 3. szám - VÉSŐ - PALETTA - Újlaky Dénes: Az egri főszékesegyház festőjéről

könyvet láttam, a képekből sokáig a szokásos, falra függesztett nyomatokat ismertem. Az iskolaévek múlásával persze, többet láttam és valószínűleg többet is rajzoltam. Az elemi iskolai évek végén már a vízfestéket is megismerhettem, olajfestéket azonban csak a VI. osztályban láttam Martos Ferenc tanítónál, aki maga is nagy művészi érzékkel megáldott egyéniség volt, s ami nem kevésbé lényeges, ha valakiben képességet, hajlamot fedezett fel, nyomban felkarolta és buzdította. Csak szeretettel és tisztelettel tudok rá emlékezni. Elvégeztem az elemi iskola hat osztályát. Igaz, kissé rendhagyó módon. A gimnázium 1911-ben kezdte meg működését. A negyedik elemi után már jelentkezhettem volna én is, ám erről szó sem lehetett. Szüleim nem is gondoltak ró, hiszen a tehetős matyók közül is kevés akadt, aki iskoláztatni akarta a gyerekét. Ebben viszont sok esetben része volt a „nadrágosok” iránt táplált ellenszenvnek is. Az elemi VI. osztályát nem tudtam befejezni, mert kora tavasszal apám kivett az iskolából, summás- nak kellett mennem, s mivel még nem töltöttem be a kellő időt, nem haphattam meg a szerződés szerinti fele részt, hanem egy másik, magamkorú fiúval, egy-egy negyedrész bért kaptunk.

Martos Feri bácsi rendkívül demokratikus érzésű ember volt. Egészen kivételes egyéniség volt, aki törődött a gyerekekkel. Én nagyon-nagyon sokat köszönhetek neki. Előbb említettem, hogy olajfestéket először nála láttam. Amolyan amatőrként, műkedvelő módon festegetett. Ámulva néztem hatalmas palettájára, hogy nyomja ki a festéket. Amikor befejezte a dolgát, ideadta, ami rajta maradt, hogy fessem tovább, én élvezettel és szent tisztelettel kenegettem a festékeket. Megismertem azok anyagát, természetét. Feri bácsi így ébresztette bennem a kedvet. Aztán, hatodikban, az év végi vizsgán, a helybeli apátplébános, Nagysitkei Kiss László vizsgaelnök, összebeszélgetett a vizsgabizottsági tagokkal, majd így szólt hozzám: »-Téged, fiam, be fogunk íratni a gimnáziumba.« Nagy örömmel mentem haza. Az anyám is szentírásnak vettet a kijelentést, most már minden el van intézve, és hát, belőlem tanult ember lesz.

Szóval elmentünk, én kiöltöztem matyósan. Nyár lévén, természetesen mezítláb, rojtos gatyában és szalmakalapban, kivarrott ingben, felvettem a legjobbat, és úgy mentem el édesanyámmal. Azt nem tudtam, hogy ott beíratási díj lesz, meg tandíj, nekem csak azt mondták, hogy be fogunk íratni a gimnáziumba, és ezzel el is lesz intézve. Pénz akkor sem volt, semmi pénz nem volt, csak hát, ugye, megvoltunk. Elmentünk és akkor derült ki, hogy 10 korona körül volt a beíratási díj, meg az első évi tandíjat is rögtön le kellett »szúrni«. Akkor hökkentünk meg, hogy ez így nem megy, nem tudtunk semmit, és itt lépett közbe a másik, nagy jóindulatú és demokratikus gondolkodású ember, Bayer Róbert gimnáziumi igazgató. Azt mondta, hogy ő magára vállalja az egészet, és fizette azt a bizonyos beíratási díjat. Engem olyan gúnyosan néztek, látván, hogy mezítláb vagyok. Egyikük megjegyezte, hogy ez meg de »kiöltözött«. E megjegyzés engem egész életemen át végigkísért, bennem maradt. Később jó barátok lettünk azzal, aki a megjegyzést tette, de jóformán minden alkalommal eszembe jutott e rossz emlék, ha találkoztunk. Ott volt a tüske.

Kegyetlenek a fiatalok. Igen.

Később megkezdődött az iskola. Végig tandíjmentességet élveztem, a közös értesítőben fekete betűs voltam végig, s így tudtam elvégezni a gimnáziumot. Persze, volt egyéb nehézség is. Megmaradt a nincstelen szegénység, amit az ember ha akar, ha nem, csak magával hordozza belsőleg. A nyarat mindig az anyámnál töltöttem, mert ő elment summásnak, de úgy, hogy már akkor dolgoztam. Arattam a többiekkel.

Míg fiatalabb voltam, addig csak markot szedtem. A kévét kötöztem, de 1916 —17—18-ban már bizony, rám bíztak ökröket, s a lovakat is. Lovat kevesebb alkalommal, mert azokat, okosabb jószág lévén, azok vitték el, akik jobban értettek hozzá, én az ökrökkel jártam nyáron, míg ott voltam, azért helytálltam, megraktam a szekeret, le -is hánytam, behordtam, annak rendje, módja szerint.

Így hát elég jól el is telt az a bizonyos vakáció. Akkor hazajöttem, egyedül voltam, magamnak főztem, csináltam mindent, amíg novemberben az anyám hazajött, hogy tavasszal újra kezdődjön minden. Hát így sikerült elvégezni a gimnáziumot. Később Budapestre kerültem az Iparművészeti Főiskolára, a festő szakra. Amit akkor koplaltam, hát az már nem volt emberi.”

Néhány évvel ezelőtt felkerestem Takács István legközelebbi barátját, Petro- sovszky Manó ikonfestőt Sátoraljaújhelyen, aki a következőket mondta: „Takáccsal 1922 őszén, az Iparművészeti Iskola I. évfolyamán ismerkedtem meg. Még a ruhájára is emlékszem: »fröcskölt« barna ruha volt rajta, bakancsot viselt, patkósat. Akkor még nem sejtettem, hogy a mezőkövesdi gimnázium büszkeségével fogtam

74