Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az utolsó akkord (kisregény)
— Ezért hagy hidegen engem, ami a többieket felüdíti? Emiatt közömbös a játék? Felsejlett ez már régen, de hadakoztam ellene. A szürkeség menedékére szomjúhoztam, hogy aztán rögvest kiszakadjak az egyformák közül... Vigasztalva becézgetett. — Ne méltatlankodj, hanem sodortassál. A buktatók, a csapások ne rettentsenek! A kivétel azért felesel a szabállyal, hogy megmintázódjék a Tökéletesség, amely sohasem azonos a Monotóniával, hiszen a még hibátlanabb edződik belőle. Megint a hangszer előtt. Ugye, láttok, velem vagytok. Testvéreim, Mo- gyeszt és Nyikoláj, s te, Bob, kedvelt unokaöcsém, akiről gyermeklány anyád még nem is álmodott. Ugye, hasonlítasz hozzám? Peregnek a képek. Ne szakadj el tőlem! Kísérj hűségesen! Utód nélkül távozom, ezért ragaszkodtam folyvást jelenlétedhez. Impresszióim tudatodban rezdülnek tovább. Ez közelibb kapcsolat, mint a vér szerinti apaság. Kincseim hordozója leszel. Emiatt is a már-már önző kötődés. Ne lepődj meg: már tizenévesként felderengett benne, hogy találkozunk, s akaratlanul is üstökösként jelzed számomra utam, s kivezetsz azokból a labirintusokból, amelyeken Ariad- né-fonál nélkül, egyre kétségbeesettebben bolyongtam. — Bátyám, túlzol, hiszen tied lett a siker, a világ, tapsorkán kísért, amerre jártál, mindenütt. Már csak ketten vagyunk, s vitatkozunk. Átfutó vihar ez, mert kedélyünk zenitjén már ott ível a szivárvány. — Nincs igazad, idegen tőlem az elégedettség. Az elismerés émelyített. A készben a hibákat kutattam, s rögvest a minél jobbért kínlódtam. Átszáguldoztam Európa országain, elhajóztam Amerikába. De mindenünnen hazafutottam. Kerestem valamit, amit csupán nálatok, Kamenkában leltem meg. A munkában, amelyre inspiráltál. Az intuíciódban, amelyre kimondatlanul is ráhangolódtam. Ellenkezik, érvel, s közben sátrat von fölénk a délutáni béke. — Itt se vertél gyökeret. Megpihentél, s aztán messzi robogtál. Áldozatos élményekre áhítozva. Engedékennyé válók, s máris a negyedik szimfónia zongorakivonatával bíbelődik. Első kérdése szívembe vág: — 'Kálváriád krónikája ez? — Zabolázd a szavakat, csak játssz, játssz, s akkor szerteoszlik a homály. Érzékelem, hogy átszellemülsz, azaz éneddé váltam. Tied is az alkotás mágikus bűvölete. Csak a benned rejlő csodára koncentrálsz. Aztán, csíziók csapódnak memóriádba. Meghőkölsz a fátum tízparancsolatától. N?m véthetsz ellene, egyetlen kitételét sem szegheted meg. Kétség és remény közt hányódsz. Fásultság és tetterő viaskodik lelkedben. Záporoznának mondataid. Várj! Hadd magyarázzam meg! Nézd, itt az a hosszú levél. Az eredeti, amit Mecknének küldtem volna, de hát ő a tisztázatot kapta meg. Ezt neked őriztem. Erre a pillanatra. Figyelj, felolvasom. „ön szívébe zárta zenémet. Azt kérdi tőlem, hogy e szimfónia komponálása közben határozott program lebegett-e előttem. Az ilyesfajta kérdésekre rendszerint nemmel szoktam felelni... Hogyan fejezze ki az ember azokat a meghatározhatatlan érzéseket, amelyek minden különös cím nélkül való zenekari mű komponálása közben eltöltik? Ez tisztán lírai folyamat: egy olyan lélek zenei gyónása, amelyben a benyomások annyira túláradtak, hogy hangokba igyekeznek önmagukat önteni, hasonlóan ahhoz, amikor a lírai költő versekben fejezi ki magát. A különbség főleg abban van, hogy a zenének összehasonlíthatatlanul gazdagabb kifejező16
