Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Koronás kegyetlenek (kisregény)
PÉCSI ISTVÁN Koronás kegyetlenek — Sokat tűnődtem azon, hogy az egy vérből származók miért különböznek annyira egymástól, miért annyira ellentétes egyéniségek, mintha más szülők gyermekei lennének. Ott van az ifjú Bélus, az angyalképű, a mindenre igenlő, a folyvást hajbókoló, az önálló véleményalkotástól mániákusan riado- zó, s ott a szörnyeteg, a bajkeverő, a csak azért is intrikus, a mindent magának követelő, az állandóan uralomra vágyó, a szeretetet botorságnak tartó, harsányan kinevető Anna. a família rossz szelleme, s ott a hozzám leginkább hasonlító Stephanosz. István, aki indulatos, hirtelen haragvó, de nem bosszút forraló, hanem könnyen megbocsátó Ráadásul nem befolyásolható, szubjektív érzelmei nem torzítják értékítéletét. Emellett gyors felfogóképességű, tehetséges, hadvezérnek, politikusnak is kiváló, aki úgy felel a ma kérdéseire, hogy a holnapok problémáira is választ ad. Alázatot, földi lény előtti főhajtást persze nem ismer, Bizalomelőlegező és igazságosztó egyaránt. Ha léprecsal- ják, nem csapdos pallossal, nem ostorozza kíméletlenül a jellem mellékösvényein botladozókat, inkább jótéteményeivel igyekszik helyes útra vezérelni őket. Apámat, a kérlelhetetlent, az önimádót, az asszonyi praktikák által vezetettek anyámat a kíméletlen, a saját szülöttének meggyilkolására bújto- gatót már nem kell bemutatnom neked. Honnan ez a tündökletes, s ezek a gonosz vonások. Melyiket örökölték, melyiket szerezték, engedve Lucifer ezer alakba rejtőző csábításának. Gyötrődöm, vívódom, de a vétségekre nem adhatok feloldozást, mert tetteinkért, legyenek bármilyen indíttatásúak is. magunk felelünk. Egyéni ítélőszékünk tagjait félrevezethetjük, de a tőlünk független bírákat, a mennyekbélieket vagy más bolygóbelieket aligha. Ott nincs sumákolás, ámítás, képmutatás. Ott lehull minden hazugságból szabott lepel. Ott a cselekedetek méretnek meg, méghozzá részrehajlás nélkül. — Figyeld, soror! A fiatal király jön. Hallgasd csak, hogy tajtékzik: — Az arcátlanságnak, a galádságnak is van határa. Az öcskösé Horvátország és Dalmácia, a nénémé, férje, az oroszföldről idemenekült Rasztiszláv révén a macsói bánság. Csak nekem, a tiarával illetettnek nem jutott semmi Ez már tűrhetetlen volt. Fel kellett lázadnom, követelve jussomat. Azt hittem, megrettentek, mert engedtek. Én ostoba, én naiv. Nemcsak derültek rajtam, hanem ki is aknázták jóhiszeműségemet. Sárospatakon tartózkodó feleségemet elfogatták, engem meg a felbérelt kunokkal — micsoda ördöngős húzás — beszorítottak az erdélyi Feketehalom várába, ahol úgyszólván teljesen magamra maradtam. Hittem a kötődésben, követet küldtem az uralkodópárhoz, bocsánatukat kérve feltételezett engedetlenségemért. Képviselőmet a nádor, Keményfia Lőrinc halálra kínoztatta, s én még akkor sem sejtettem, hogy végképp pálcát törtek felettem. A kesergést, a tétlenkedést azonban feladtam. Megérkeztek Panyit ispán felmentő seregei, s most már én irányítottam az eseményeket. Elhatároztam, hogy legalább valamennyit visszafizetek abból a tengernyi gazságból, amit rám zúdítottak. Képzelheted, mit éreztem akkor, amikor rá kellett döbbennem, hogy orgyilkosokat uszítottak rám. Meneteltem seregemmel Pest felé, s Isaszegnél megütköztem az ellenfél csapataival. A győzelem — Béla úrral ellentétben — nekem mindig osztályrészem 19
