Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Tóth Béla: Bűvészinasok
béri fajról” beszél? Vagy az is csak olyan költői felkiáltás, mint az, hogy „világ mocskát söprő fák jönnek, sarkából az ajtót kivetik”, vagy van a „hatalmas áthatolhatatlan istenarc az alkonyatban”, s borul ránk megsejdíteni engedve azt. ami a hazafi gondjaira is ráhajlik, amikor Kodályt pengeti vagy Dózsát hívja ódái szárnyalással? Kemény hangú líra ez, tisztességgel és fegyelemmel. A hármas hangzat középső szólama itt is a Szeged környéki látomásos embereké: A teknyőkaparó legendája. Ma már a városi ember nem is igen őrzi, még emlékezetében sem azt a vándorárust, aki otthon készített, vájt teknőit árulta az arra váró falusi asszonyoknak. Hát innen is indít ez a játékos legenda, amit inkább a legendázás játékának, kedélyességének is neveznénk, ha nem olvasnánk rögtön az alcímben „apokalipszis baritonszólóra, vegyeskarra, hangszerekre és elektronikára”. Pongrácz Zoltán szerzett hozzá zenét, hogy az emberi hanggal felidézhető jövőlátomást még bonyolultabbá tegye. A jelen izgalmai, rettegései fordulnak át itt a jövőbe, tesznek sétautat a képzelet országútján addig, ameddig. S ha a legendának tragikus szólamait, a kórusnak a görög tragédiákból átemelt szerepét nem veszem eléggé mély hatásúnak, azt talán azért is lehetséges, mert rögtön a legenda elolvasása után, az újságírói rutinnal, szellemesen csevegő Polner Zoltánt ismerem fel, akit feszes kis felvillanásai úgy mutatnak be, mint városi, sőt világvárosi utazót. A teknyőkaparó után ez az oldottabb hang, ez a másság a kötet addigi hatását feloldja, s kicsit eszünkbe juttatja a régi mondást: borúra derű, derűre ború. Vagy mindig is így történt ebben a világban, ahol a csöndnek is árnyéka van? Mekkora? F. A. Bűvészinasok Az Apokalipszis négy lovasa kétszer kantározta fel, és patkolta élesre paripáját ebben a században — hosszú útra. És évezredekkel mögöttünk, elégedetten bólinthat Mars hadisten tarajos sisakú fejével arra a kanti bölcsességre, hogy „A háború természetes állapot. A békét csinálni kell”. Ez aztán mindent igazol, és megtisztítja e lovasok mögött az utat. Vagy előttük is? J. P. Taylor professzor ma a yorki egyetem tanára. A legújabb kor neves történészeinek egyike; azt pedig hamar észreveszi az olvasó, hogy kiváló stílusú íróként, sőt: előadóként is sokat ér. Az Akadémiai Kiadó és Békés András fordító (1988) megvalósításában mivel is találkozunk hát, ha kezünkbe vesszük „Az első világháború képes krónikája” és „A második világháború képes krónikája” című műveket? Üj, eddig — nálunk — tabunak számító adalékokkal. Nagyrészt sohasem látott képanyaggal? És az eddig kártékony homályban hagyott felületekre ráeső fényben felismert tények, összefüggések okozta, sokszor nem is enyhe tachicardiá- val? De egy számunkra különös „laterna magica” fokozódó lidércnyomásával is. Mert rólunk alig esik szó. S ha esik is hellyel-közzel, az a Brit Akadémia tagjának gyéren előforduló tévedéseit is tartalmazza. Most csak két példa: a szerző azt állítja, hogy a Harmadik Birodalom alaposan eladósodott volt, szövetségeseit illetően. Egyedül Magyarország zárta úgy a háborút, hogy adósa maradt Németországnak. Uram isten, de mivel? Vagy: a Versailles kreálta új államok egytől egyig igen sok pénzébe kerültek a tegnapi, győztes Antantnak. Taylor professzornak tudnia illene, hogy névrokona ki sem húzta a lábát Budapestről, amíg a ránk rótt jóvátétel utolsó fillérjét meg nem fizettük. És azt is, hogy a két világháborúban kétmillió embert vesztettünk. Már-már talleyrand-i hangszerelés: a háború sokkal komolyabb dolog annál, mintsem hogy azt katonákra lehetne bízni — így Taylor. Ennek az ellenpontját régóta ismerheti az olvasó: ha a politikusok hibát követnek el, azt a katonáknak kell rendbehozniuk, ö bebizonyítja, hogy úgy istenigazában közösen tudnak ám gigászi őrültségeket „összehozni”, Nincs róluk valami nagy véleménnyel. Talán Churchillt és Zsukovot kivéve. Bár a „gyászfátyolos hölgy” szobrának szoknyája mögött és keble előtt revans- indulatok fortyognak, de azért az Entente Cordiale és a központi hatalmak jóformán semmit sem akarnak egymástól. Legfeljebb a cár a Dardanellákat, Francia- ország Elzász-Lotharingiát, az angolok Német-Kelet-Afrikát. Semmiség. Csak a „tekintélyüket” akarják megőrizni. Tehát tízmillió halott a „machismo” miatt? Taylor szerint is tény, hogy a szarajevói pisztolylövések után (Ady szavaival) „a németek kacskakezű császára” keményen biztatja a monarchiát a hadüzenetre. De 85
