Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 2. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Kovács János: Eszmények nélkül?
törekvésekkel politizáló kommunista párt is. A kivitelezés feltűnően sok hibája mellett. Nem csoda, ha ebben a helyzetben a válságra érzékeny szférákban ideges tudati válság, elbizonytalanodás, érzelmi labilitás kezd eluralkodni. Utat törve a káosznak, a nihilizmusnak, a pótcselekvésnek. Fokozottan érezhető ez a társadalmi folyamatok olyan területein, ahol a praxisban szereplő egyének személyisége kialakulatlan, s a magatartásuk normáit ideológiai hatások, a politikai rendszer működése, közvetlenül meghatározzák. Ezek az egyetemes társadalomfejlődéshez képest részfolyamatok, azonban a társadalom jövője szempontjából alapvető konzekvenciákkal járnak. Mindezek miatt nem szabad ezeket a válságra érzékeny rétegeket magukra hagyni, a haladás szempontjából lebecsülni, a bennük vagy körülöttük végbemenő törekvéseket, változásukat figyelmen kívül hagyni. Nap mint nap szembetaláljuk magunkat azzal, hogy az ifjúság akcióképességét jogosan vagy méltánytalanul különböző politikai mozgalmak felhasználják céljaik megvalósítására. Azt azonban kevéssé — szinte csak a tehetetlenség törvénye érvényesüléseként —, hogy az ifjúság nevelését, a nevelés eszmerendszerét, a cselekvési gyakorlatot súlyának megfelelő jelentőséggel gondoznák. Látszatra viszonylag érthető minden; a politikai forrongás egyidejűleg a politikai előrejutás megtorpanását, stagnálást idéz elő. Az ideológiai központú pártosság helyett politikai szemléletű pártosságra ösztönöznek a hatások. Megdőltek a tételes tanok; revízióra kerülnek az axiomatikus kinyilatkozások. Mindez magyarázatot ad a korábbi eszményképek, az értékközvetítő funkciók, személyiségek elvetésére — szélsőséges esetben megtagadására. S ha az új eszményképek, ideálok késnek, halmozódnak a bajok. Az iskola, a nevelés nehezen vagy csak igen rövid ideig bírja elviselni a légüres teret. Értékrendszer, értékrendszerek nélkül nem működhetnek célirányos funkcióra épülő iskolák. Bizonytalanságban, laza fegyelemben, nihilizmusban nem nőhet föl nemzedék. Kiváltképp az a nemzedék, amelyre olyan terhek nehezülnek, mint amelyet a most felnövekvőkre hagytunk, hagyunk. Ezek okáért elfogadhatatlan az a szorongás, amely értékválságot, érték- telenedést kiváltva, a nevelés értelmének, lényegének elvesztését, s éhből következően a nevelés tehetetlenségét sugallja. Konkrétan abból a reálszituációból, mely közelmúltunk történelmi eseményeinek megítélése, egyes történelmi személyiségek szerepének átértékelése körül kirajzolódott, a nevelőmunka képtelenségét vezetik le. Ma is aktuális pedagógiai ellentmondás, hogy a jövőnek úgy nevelünk, hogy a reális jövőkép és az anticipálható értékek hiányoznak, de legalábbis formálódók, éretlenek. A nevelés azonban a társadalom folyamatos, megállíthatatlan kötelessége, feladata. A nagy szüneteket; az ideológiai alkalmazkodást, a rendeződést a folyamattal paralell kell vállalni. Ráadásul olyan igénnyel, amely természetesen nagyon nehezen megvalósítható. Azaz a próbálkozások, kísérletek nem járhatnak negatív eredménnyel. Mit tehetünk tehát? Abban a meggyőződésben, hogy a jövőnek nevelünk, abban a hitben, hogy a jövő egyre több valóságos emberi értéket hozhat felszínre; csak arra szabad tekintenünk, amerről egyetemes kultúrjavak, bennük immanens értékek származnak. Kerschensteiner ezen kultúrjavakat olyan szellemi struktúrákban látja, „... melyek alkotóik szellemi struktúráinak objektiválódásaképpen jönnek létre. Ilyen struktúráik vannak a matematikai képleteknek, a beethoveni szimfóniáknak, Bach fúgáinak, az állami alkotmánynak, a filozófiai és vallási 48
