Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Farkas András verse
A Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának speciális kollégiuma. Lavrentyija Pavlovics Beriját golyó általi halálra ítélte. Amikor Batyickij tábornok, a légvédelem parancsnoka végrehajtotta az ítéletet, a halál beálltának megállapítására odahívott orvos meg sem akarta nézni a tetemet: — Biztos, hogy vége — mondta. — Régóta ismerem, belülről régen elrohadt. Már 1943-ban szifilisze volt. (Folytatjuk) FARKAS ANDRÁS A lényeg, avagy az Isten kabalája Honnan van az, hogy önhibámból Mindig is későn ébredek fel, Nem számolok el bűneimmel, S többek között évezredekkel? Nem tudok a szerepcseréről, A tudat-ügyről sem, azaz hogy Keserűen, többször kesergek És közben mindent elmulasztok? (Részlet) Végül is, bárhogy tudnom illik, A létezésbe érkezettet Hová, mikor, hány fordulattal A legfőbb törvény mint vezethet? Csatát csatára halmozunk, nem Vizsgáljuk, mi, hol összefügghet, Néha letörten csak bevalljuk: Itt ismeretlen minden ügylet. Néhányszor későn értesülök, Hogy itt meg ott lendült az állás, Hogy hangok összeakadoznak, Hogy sürgetik a másra-váltást, De mintha értetlen fogollyá Tagadna, elszámolna engem A félig-érett idegenség, Hogy testem-lelkem elkerengjen, Nem úgy, mint az atyai házból Elszármazott, jelzett cselédség, Aki megkapja majd kegyelmét, Ha már viselte szenvedését? Nem is azért, mert tagadásnak Tetszik, amit tesz. Balga-kába Az út, amibe beletévedt, Bele, az elnyúlt éjszakába. Nem tud, nem, nem, sokára-lenni, Nem akarja, hogy rájaüssék A mindig égő vad pecsétet, Mert mélyen-bent remeg a hűség, A bizalom kemény hiténél A változás, az izgalom ráng, Amíg a gond a gondolattal Szövetkezik rosszul, mogorván. Agyamban nyugtalan az Isten, Kis tükre szorgosan keresgél, Mint a vándor éhenhaló, a Mindent elzáró fűszeresnél, Így szüli szürke riadalmát A meg sem értett elhagyottság, Én meg csak kérem, egyre várom A küldeményt, a régi postát. És várok, újra hitre várok, Pedig ami a szívemen nő, Elég lehetne társaimnak, Hisz benne is szól a jövendő, Nem egyszer a konok viharzás Reám tör, reszkető rohamja A végső pillanatra készít Üvöltve, fújva, rámzuhanva! Megőrjített, rossz számtanomban Áthúznak mindenféle számot, Én meg csak illő bámulattal Az arcomat dobom utánok, Nem testemét, a lelkem arcát, Ahogy az Isten képe-mása Szeretné önmagát bemérni, Emlékezni megtorpanásra, 34
