Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Koronás kegyetlenek (kisregény)

Vörösödsz, futnál. Engedlek, de a sírás sajnos csak engem fojtogat. Siess! Buda várában halk zene andalít, ezüsttálakon hordják az ínycsiklandozó falatokat. Már nem sokáig, mert végjáték ez, törvényszerű és elkerülhetetlen. ..

— Nagyasszony, világrahozóm, mivé torzítottad ezt a híres famíliát? A zabolátlan gőg vakít el. Nem emlékezel, mennyire örvendeztél aranyszőke hajamnak, rád sóvárgó tekintetemnek? Dehogy! Benned már csak a düh trónol, a mindenekfélettiség gyógyíthatatlan őrülete. Rémületes, hiszen te szülted azt, akire tőrt emeltettél, akinek mérget kevertél. Utáltad Erzsébet néném. mert egyenlőnek minősített mindenkit, mert a szegények felkarolásának testamentumát vallotta, képviselte, lemondva a fény, a csillogás, a gazdagság előnyeiről. Azt mondtad rá: nem normális, elmebeteg, hiszen a házasság gyönyöreit is megvonta magától, pedig ő folyvást csak egyhez ragaszkodott, s ágyasházába nem csábított megfizetett nemesifjakat. Ki az mögötted? Ejnye, nővérkém, rossz szellemed most is ide tolakszik. Kártékony személyiséggé kor- csosultál. Ne válts lilába, mert itt hangja csak annak lehet, aki a megbékélés fehér rózsáját nyújtja felém, s valamennyi megkínzott társa felé. Ilyesmire nem törekszel, inkább szüleid közeli elhantolására gondolsz, s az esélyeket latolgatod. Szent István fejéke nem lehet a tiéd, pedig legszívesebben magadhoz ragadnád. Ezért vejedhez menekülsz majd, elrabolva családunk kincseit, miután rávetted Bélát, hogy valamennyiőtöket az ő kétes oltalmára bízzon. A viszálykodás, a kudarc magvait vetetted, szárba is szökkennek azok, de téged fojtogató hínárrá sokasodnak.

— Sztefanosz, te folyton feledékeny. Hát nem hoztad magaddal azt a bűv- erejű ajándékot, mert mindig füstölögsz, méltatlankodsz, s arra a jelképes Golgotára cipeled igen nehéz kereszted. De hálás vagyok neked. Hallgattál rám, s akkor is jobbodat nyújtottad elleneidnek, amikor kardot rántottak. Tűrnöd kell asszonyod csalárdságát, más hímekre vadászó bővérűségét. Tisztelem megbocsátókészségedet, csak kevesek büszkélkedhetnek ezzel. Nem lehetsz ott, amikor néhányan elbúcsúznak tőlem, mert szándékosan nem értesítenek arról, hogy Margit nincs többé. Nyugtasson meg az, hogy nem voltál hiába, hiszen előrelátásod azokat az Anjoukat hozza hazánkba, akik felvirágoztatják ezt a hont, olyannyira, hogy mindenünnen irigykedve tekintenek majd ránk. Ez a karmád, s fejet hajtanak előtte; a historikusok évszázadok múlva joggal emlegetik majd érdemeidet. S olyan tollforgató is akad majd, aki ráérez örök kamasz voltodra. Visszacsengenek benne közös nevetéseink, ártatlan dévajkodásaink. Talán azért, mert ő is arra esküszik, hogy a tiszta játék nemesít, hogy az álszent komolykodás a kaméleontípusúak jellemzője, akiktől idegen, a természetesség legkisebb rezdülése is, akik soha nem lehetnek boldogok, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi a homo ludens, akik buta teóriákat gyártanak, látszatvitákat kreálnak, s papírról olvassák fel bárgyú formába öntött, habkönnyű mondandójukat. Pillants csak oda: az egyik ostoba zsebéből kicsempészi a szöveget, s obszcén oldalakra cseréli azt. A fontoskodó juh- nyájnyi közönsége elé lép, „mankójáért” nyúl, ráriad a tényekre, valamit nyög, és elsompolyog, hogy kitörjön a háborítatlan vigalom. Vele együtt hárman kacagunk a legharsányabban.

— Soror, less csak oda távolabbra! Petroszom érkezik. Bizonytalankodva, bátortalanul lépeget, de az a két fekete gyémánt, hogy világol, s az alabástrom- fehérre sápadt aranybarnaság mennyire megdobbantja a szívemet.

— Ne óvatoskodj, kislovag, arra rá lehet fázni. Váljál nyílttá, őszintévé, mert belső harmónia enélkül aligha ötvöződik. Persze, a kockázat. Hát, ezt vállalni kell, mert mindennek ára van. Ismét mentegetődzöl.

— A konfliktusok. A királyasszony révén az apám piszkált.

20