Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Csengey Dénes: "...és mi most itt vagyunk..." (Szentesi Zsolt)
kiesettség, azaz „történelmi szélárnyék'’ jogalma; a személyiség elvesztése és annak keresése; a Hankiss Ágnes-i „nem autentikus lét”; régi, talán sosemvoU dolgokhoz, eseményekhez való romantikus, már-már álpátoszos kapcsolódás; és mindennek végső sammázata: az egyéniség nem képes tájékozódni a világban, illetve nem lel tájékozódási pontokat, úgy érzi, a körülötte hullámzó világ előbb-utótjb végérvényesen összecsap a jeje jölött, ő pedig eltűnik a történelem süllyesztőjében anélkül, hogy öntörvényű cselekvéssé tudná felnöveszteni személyiségét, hogy egyáltalán tudná, mi történik körülötte. A magyarázat pedig a megérkezés leghalványabb jele nélkül lekéste a csatlakozást valahol, és „Valóság nevű nagybátyánk” nemcsak elutazott, de így most már visszaérkezésére nincs semmi remény! Csengey Dénes pontosan és érzékletesen — az esszé műfajának pozitív értelmű szubjektív túlzásaival — rajzolja fel a fenti állapotot. A szerző — az okokat, összefüggéseket kutatva — végigutaztatja az olvasót az utóbbi negyven év történelmének útvonalán, a nemzedék szemével pillantva az útbaeső nagvobb állomásokra, hangsúlyozva azt is, hogy ezen állomások egyiike-másika bizony felújításra (azaz újraértelmezésre átértékelésre) szorul, s figyelmeztet arra is, hogy amennyiben ez sürgősen nem történik meg. csak tovább szaporodhat a vakvágányok sora. Példái, kiemelései már-már reveláló erővel hatnak az ilyesféle megfogalmazásoktól és szemlélettől módszeresen elszoktatott olvasóra. A szerző rendkívüli alapossággal tárja fel a kényes, vagy annak hitt oksorozatokat, amik az adott helyzet kialakulásához vezettek. Ezzel nemcsak a túlegyszerűsítő tankönyvízű történelemelemzéssel száll szembe, de itt — és mostani helyzetünk súlyos ellentmondásaira, régóta választ váró „kényes” kérdéseire is rávilágít — problémaérzékeny írói egyéniségének teljes odaadásával; ugyanakkor — mivel ő maga is e nemzedék tagjai közé tartozik. ez nagyfokú érzelmi azonosulást tesz lehetővé, ami éppúgy megmutatkozik az írói hangnem közvetlenségében, .mint a ráérzések személyességének szubjektív hitelességében (ami az esszé egyik poétikai sajátossága). Lerántja a leplet az úgynevezett „nemzedéki ellentét” önmagában véve áltörténelmi koncepciójáról, felmutatva annak mélyebb történeti-társadalmi gyökereit, szélesebb mederbe ágyazva be e kérdéskört is; jelezve: a nemzedéki ellentétek csak nagyobb ellentétek leképződései! Szól arról a — véleményem Szerint — igen jelentős tényről, miszerint a mostanában sokat emlegetett, nosztalgikusan felidézett hatvanas évek is részben csak talmi eseményeket, látszat-dolgokat jelentettek — hamisságukra szintén egy tágabb perspektívából mutatva rá. Külön értéke a könyvnek a néhol körülményesnek tűnő, valójában szigorú nyelvi pontosságra törekvő, a lényeget archimédeszi pontjánál megragadó megfogalmazás. A szerzőnek e nyelvi-grammatikai pontossággal sikerül elérnie könyvének világos, tiszta gondolatmenetét, tartalmi-logikai következetességét, s nem utolsó sorban megfögalmazásbelt telitalálatait. A mű másik aspektusa a Cseh Tamás-i dalok. Az úgynevezett „Cseh Tamás-jelenség” előtt — sajnos szinte már szokás szerint — értetlenül állt nemcsak az alig létező könnyűzenei kritika, de a kultúrpolitika is. A dalok, a szövegek, az egész alkotói-előadói személyiség kérdőjelekkel volt körülvéve, és csak egy volt biztos: az érdeklődéjs óriási. Teljes mértékben egyetértek Csenge.v Dénessel, aki e dalokat a már fentebb leírt életérzékelés és létérzés legpregnánsabb megnyilvánulásaiként értelmezi, mint „emlékező monológokról” beszél róluk. (Hely hiányában nem szólnék itt a dalok sajátosságairól, a sikerek külső és Ibelső körülményeiről.) Egy ponton azonban szembeszállnék a szerző koncepciójával: e dalokban — véleményem szerint — csak egy igen halvány fejlődésvonal rajzolódik ki. Ennek bizonyítéka a dalok ..színváltó tulajdonsága”; ha egy-egy szám az előadástól függően más és más hangsúlyokat kaphat (amint erre jól mutat rá a szerző), akkor ez valójában azt jelenti, hogy ,,a daloknak csak helyi értékük van” — amint erről az író másutt szót ejt. Ez éppúgy szemben áll a fejlődés- koncepcióval, mint az, hogy Cseh Tamás műsoraiban mindig változtatta a dalok egy részét, tudatosan kerülve így a standard koncepciózusságot; azaz a válogatás estéről estére más-más arculatot öltött. Feleslegesnek tűnik tehát a fejlődésyonal írói kreációja, hiszen „csak” hangulati egységről, szemléletbeli következetességről beszélhetünk; az alkotópár ezzel is teljeset és maradandót hozott létre. Végül is a könyvben kettéválik az elemzés: kapunk egy kiváló, továbbgondolásra késztető társadalmi-történeti elemzést (párhuzamba állítva az adott nemzedék életérzésével), és egy kevésbé 82