Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 6. szám - KÖNYVEKRŐL - Kapor Elemér: Kisváros a felhők között (F. A.)

Néha csaik egy tárgy, mondjuk Vörösmarty csibukja a téma, az ötlet forrása. Olykor az irodalom egy-egy rejtettebb zuga súgja, mit kell írnia a poétának, aki regöl, előad. Szelíd mosolUyal, ahogy csak azok szoktok, akik tudnak átszellemülni egy mondattól, tudnak elérzéke- nyülni, ha úgy érzik, a múlt nem az elfeledendő tegnap, a maga izzadságával, bűneivel, netán igazságtalan rettenetével; a múlt a félhők fölé viszi a várost, oda, ahol a Nap mindig süt, ahol a felhő nem vet árnyékot.

Két ponton lesz melankolikussá, elré- vedővé, befelé fordulóvá az író. A temetőkben, meg, amikor a személyes emlékeivel együtt hazajáró, hozzájáró emlék-barátait emllegeti. A többi mind ragyogás. Úgy is, hogy a stílus, az emlékanyag felhordása eleven játék, mindenütt csaknem távirati stílusban, drámai díszletezéssel vezet be minden mondanivalót, mintha a színházban volnánk. Láttat és főleg Iáit sok-sok részletet, amit a helyi történetírók ekkora gazdagsággal elképzelni se tudnak. Vegyünk két példát. Az egyik: Ki látott püspököt veres nadrágban, sárga kordoványcsizmában? A válasz Mátyás idejéből szól vissza, a király híres itáliai rokonáról. Hippolit- ról szól az ironikus elbeszélés, aki nincs tizenéves, máris püspök, meg sok egyházi javadalom ura, de gazdája annak az Ariostonaik is, aki az Orlando fu- rioso-t megírta. S ha már a veres nadrág és a kordoványcsizma így epikai megörökítésre méltónak mutatkozott, csak kiköt Kapor Elemér a gazdánál sokkal értéksebb embernél, a költőnél. Az ő sorsát is hozzácsatolja a veres nadrághoz, említve és idézve a hangulatokat, amelyek Aristot és a kort érzékeltetik a mai olvasóval is.

A másik: Királylányok a Hajdúhegyen. A ma már nagyjából beépített városrész talaja akkor szőlőtőkékkel ékeskedett, mint még a háború előtti években is. Oda kikocsikázni — az uraságak szórakozásához tartozott. Nos, az egri érsek a

menekülő Habsburg-famíliát fogadta a Napóleon által megszállt Bécsből. A lányok — természetesen Napóleon későbbi felesége is — szóba elegyedtek az egri menyecskékkel iis, akik a szőlőkben végezték a munkájukat, cseresznyérés- kor: kötözték a kötözni valókat. Nagyot is bámultak a nekik farsanginak tűnő ki- öltözködésen; még ahogyan a Habsburg- csaMdtagok megkérdezték; „cseresznye venni?” S Kapor nem tagadja meg magát. A csaknem idilli jelenet, ez a kurta- farkú egri mese úgy tágul irodalommá, remek jelenetezéssé, hogy az olvasó eltűnődik: micsoda leleménye az elmének és a kézségnek, hogy pár oldalon ezt az egri, a Hajdúhegyről hozott atmoszférát úgy beleágyazza az akkori világpolitikába, hogy megsejtjük a Habsburg- ház tehetetlenségét a monarchia gyógyíthatatlan nyavalyáit. De ezt a társadalmi, ,lent és fent”-állapotot, ahogyan az egri érsek „vendégei” beszálMsoltak Egerbe, riadtan és töprengve várni-ki- várni a nálluk sokkal nagyobb hatalomnak, a tehetségnek, a történelmi óriásnak, Napóleonnak a keze- és eszejárását.

Kapor Elemér helyi anekdotázásnak álcázza azt az igazán nemes irodalmat, aminek ő a gazdája. Ünnepi érzéseink között is felbukkan bennünk két mondat. Az egyik így kezdődik: mi lett volna, ha ... ? A másik sokkal prózaibb és pragmatikusabb: mi lenne, ha egy ilyen írást nem az egri Vármúzeumnak kellene kiadnia ezer példányiban, a nyomda és a technika ördögének néhány elképesztő hibát beletermelő visításával együtt, hanem venné magának a fáradtságot és a figyelmet a sok nyűgétől felszabaduló irodalom-politika és beemelné ezt a munkát a szélesebb, még ma sem teljesen érzéketlen irodalmi tudatba. Magyarán a közéletbe, a köz életébe. Megérné a költséget is, a gondoskodást is. Ha már annyi-mindent kineveztek irodalomnak, legalább az irodalmi érték ne kerülne mellékszínpadra!

(F. A.}