Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 6. szám - VÉSŐ - PALETTA - Szalatnyay József: Kávéházi beszélgetés Szalatnyay József festőművésszel

volt. Kodály kedvelt tanítványa, öt éppen zeneszerzés közben, hiszen Kodályt is alkotás közben festettem, amikor a szimfóniát hangszerelte. Ezek azok a képek, amelyekkel a legjobban tudom bizonyítani azt, hogy nem a tárgyi elemeket, tehát nem leltárt kell egy fejről festeni, hanem annak a látványnak egy olyan szublimált, tökéletesen egységbe olvasztott megjelenítését kell megfogalmazni, méghozzá kizárólagosan festői elemekkel: vonallal, folttal és ritmusokkal. Ügy kell velük gazdálkodni, hogy a legtökéletesebben fejezzem ki az ábrázolt sajátos, különös egyé niségét.

Ezért olyan embereket érdemes festeni, akiknek meg is van ez az egyénisége S ezért, most már majdnem azt mondom, nem vállalok megrendelést. Mert azokat rajzolom, festem leginkább, akiket én kérek föl rá. Hát így sikerült nekem számos fontos protrét megcsinálnom. Talán még Nagy Lászlónak fiatalabb kori portréját mutatom meg, amit akkor festettem, amikor még csak egy kicsit őszült, s még csak a hajának egyik oldalán csillant föl a fehér.

— Hát mindezt, azt hiszem, elég jól megmagyaráztam neked, mint öreg taná rod. Mert tudod, hogy a tanárságomra még most is, és mindig büszke leszek. 1959 ben kezdtem el, egy évig gyakoroltam, azután évekig nem. És akkor Kodály tanácsára Soroksáron vállaltam ének-zene iskolában tanítást, és csak egy év után ke rültem ide a várba, hozzátok. Ez nagyon szép szellemi játék volt, — az a rajztanítás. Mert én nem törődtem semmiféle hivatalos tanmenettel, és úgy tanítottam, ahogy én akartam tanítani. Ez volt a feltételem. Nem is tartott sokáig. A másik pedig az volt, merhogy kellett is tanítanom, mivel olyan körülmények közé kerültem művészeti közéletünkben, hogy nem volt számomra sok, vagy más választás. Minden vonalon elgáncsoltak. Így hát vagy megadom magam, és azt a festészetet csinálom, ami nem az én elvem szerint való, vagy pedig elmegyek tanítani és maradok a hitem mellett.

— Tudod, egy kedves, aranyos emlékem az, amikor feleségemmel Párizsban voltam, mert én közben többször elszöktem a tanításból, és éveken át több külföldi tanulmányutat tehettem, Párizsban egy kedves, öreg, volt magyar, és egykor nagy festő, aki sajnos, rongyokat is ragasztott már a képeire, de amikor fiatal volt, az első kubisták közé tartozott: Réth Alfréd felkarolt bennünket. Persze, A. Reth lett, mert tudod, hogy az ékezet odakint lekopik, ő mondta, hogy Szepikém, neked nem szabad hazavinni „fazont” Párizsból! Mert, aki portréban azt tudja, amit te, az maradjon meg a tudása mellett! Meg is rajzoltam és festettem az arcképét. A Nemzeti Galériáé lett. Tudod, az olyan megható volt, hogy egy olyan ember, aki végigcsinálta az egész avantgárd-forradalmat, „öregsége nagy hegycsúcsáról” odaszól nekem: „ne vigyél haza fazont!”

— Szepi bácsi, azt hiszem, mondtad, amikor régebben összetalálkoztunk, hogy Te írtál is?

— Igen, sőt szeretnék még írni, mert azt; hogy én feljegyeztem és megjegyeztem dolgokat magamnak, az így nem nagyon érdekes. Tudod, én ahhoz a nemzedékéhez tartozom, amelyiknek sajnos, a leghányatottabb élete volt. Harmincéves voltam már a felszabaduláskor. Előtte a háborúnak minden rosszát, poklát, magát az éleslövészetet is kint a fronton végigéltem. De hogy hogyan, majd egyszer elmondom, mert az is nagyon érdekes.

Tudniillik, én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyiket úgy nevezett el Cseres Tibor, hogy „kripta-nemzedék”. Az a bizonyos élve eltemetettek nemzedéke Mert nem hoztunk magunkkal a múltból olyan, hogy úgy mondjam „szellemi vagyont”, amelyet el lehetett tékozolni. Mi már nem számítottunk sokat, mert nem az Újvilág neveltjei voltunk.

— Nézd, én most nagyon sokat gondolkodom, mert jegyzeteket készítek ahhoz az írásomhoz, amit mindenki vár, és kér tőlem. Elérkezett az a pillanat, amikor eléggé magasról tudom nézni a világot „sine ira et studio”, minden harag és szándék nélkül. Tehát én úgy vagyok ezzel, hogy ha sikerül, akkor kiadásra talán oda is adhatom, mert kérik tőlem. Én nagyon sokat foglalkozom ezzel, mert ebben persze benne lesz az elvi tisztázása is a képalkotó művészetnek; tudod, ahogy imádom a magyar zenét, és természetesen imádom az irodalmat is, habár egészen más természetű mind a három, de a gyökerük azonos.

— A legfőbb dokumentumaim közé fölvettem néhány levelet. íróik a Kodály- portrémról és egy másik portrémról, amit most Keresztúry Dezső tett be az ő kötetébe: A magyar irodalom képeskönyve második kötetébe, a Tersánszky-portréról mondanak véleményt. Az egyik Amerikából érkezett. Feleségemnek egy régi, kitűnő újságíró kollégája írta. És ő, amikor megkapta 1973-ban a Kodály-postakár- tyát, mert, tudod, hogy a Kodály-képemről nagyon sok reprodukció készült, és köztük sok levelezőlap is, azt írja, hogy „el vagyok ragadtatva a Kodály-portrétól! És

83