Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 6. szám - HAGYATÉK - Hegyes Zoltán: Karácsony negyvennégyben
gálatra, azért vagyok a KISKA-alakulat tagja, mert harcolni akarok a hazámért. Elengedtek, sőt meg is dicsértek... amikor már az utcán voltam, akkor jutott eszembe, hogy nem hazudtam nekik. Harcolni akartam a hazámért, azt is tettem. + Már a találkozásunkat megelőző telefonbeszélgetésnél zavarban vagyok. Azok közül, akik megosztják majd velem az 1944-es karácsonyról való emlékeiket, ő az egyetlen nő. Gazdag szociáldemokrata mozgalmi múlttal, és olyan családi indíttatással — Szakasits Árpádnak, felszabadulás utáni második köztársasági elnökünknek a leánya —, ami keveseknek adatott meg. Ezért hát nagyon jólesik nekem, hogy milyen oldottan beszélgetünk. — Valami nagy sötétséggel, görcsös várakozással tört rám negyvennégy decembere. Azért éreztem sötétséget magam körül, mert roppant keveset tudtam az enyéimről. Tudtam, hogy férjem le van tartóztatva, de nem tudtam, hogy magyar földön van-e még, vagy már elhurcolták a németek? Édesapámról annyit tudtam, hogy nem tartóztatták le. de hogv hol, milyen körülmények között él, dolgozik, azt nem. Amikor a szovjet csapatok gyűrűje kezdett bezáródni a főváros körül döntenem kellett: vagy vállalom, hogy itt maradok egy esetleg igen hosszú ostromnak kitett nagyvárosban, ahol élelmiszerhez is roppant nehezen lehetett hozzájutni, vagy keressek valami nyugalmasabbnak tudott helyet, ahová befogadnak gyermekeimmel együtt. Feri pólyás volt, ő még szopott, a középső. Péter éppencsak megtanult akkorára járni. Három gyerekkel nem tudtam volna kijutni a városból, ezért Pétert elhelyeztem itt. Budán egy, a Darányi-villában berendezett gyermekotthonban, azzal, hogy amint tudok, visszajövök érte. Békásmegyerre mentünk, ott lakott a bátyám, aki eléggé ismert ember volt ott. Bátyám feleségének a szülei fogadtak be bennünket, és ahogy letettem a két fiút, azonnal vissza akartam fordulni Péterért, de már nem járt a HÉV ... biztonságos körülmények között hagytam én őt Budán, de nem nehéz elképzelni, mit álltam ki, hogy szaporodtak a nélküle töltött napok. A karácsonyt is a sógornőm szüleinek a házában töltöttük. 24-én este még elég erősen ágyúztak, betört az egyik szoba ablaka — éppen ott, ahol a karácsonyfa volt, papírral ragasztottam be. Másnap, karácsony első napján beszaladt hozzánk a sógornőm nővére, hogy itt vannak az oroszok! — A ház egy domboldalon állt, le lehetett látni majdnem a Dunáig, kifutottam a ház elé, s tláttam, hogy a szántóföldeken gyalogos szovjet katonák haladnak a város felé. Nagy-nagy megnyugvás, a felszabaídultság valódi érzése szállt meg. valami olyan érzés, hogy ezután már csak jobb lehet. Álltam az udvaron, néztem a lassan, óvatosan előrehaladó szovjeteket, s közben nem vettem észre, hogy golyók csapódnak mögöttem a ház falába. Bátyám rám kiáltott, s az egész ostrom alatt, akkor először és utoljára lementünk a pincébe... s egyszer csak halljuk, hogy valakik járkálnak a házban. Fölmentünk, szovjet katonák álltak a konyhában, a nyitott ajtóban, talán négyen voltak. Németeket kerestek, megnyugtattuk őket, hogy már régen nincsenek a faluban. Megpróbáltunk kézzel-lábbal beszélgetni, s én egyszer csak meghallottam Feri sírását a pincéből. Fölemeltem a konyhából nyíló pinceajtót — abban a pillanatban megszigorodott a hozzám legközelebb álló. nagyon fiatal, nyílt arcú szovjet katona tekintete. Ügy tettem, mintha nem vettem volna észre, s lementem a pincébe a kisfiúért. Utánam jött — talán a fegyverét is lövésre készen tartotta —, s csak akkor nyugodott meg végképp, amikor látta, hogy egy pólyást „bújtatunk” a pincében. Hosszabb-rövidebb időre oda is szállásolták be magukat a szovjet katonák, éltünk egymás mellett, úgy, ahogy az akkori körülmények engedték. Számomra a túlélés volt az elsődleges, az, hogy én, aki három gyermek anyja vagyok, gyermekeimmel együtt túléljem annak az időnek a borzalmait. Túléltük. Amikor Buda még nem, de Pest már felszabadult, édesapám értünk küldte az újonnan megszervezett karhatalom két tagját Békásmegyerre, hogy menjünk át Pestre, szükség van rám. Elindultunk, valahol az újpesti városközpont tájékán kötöttünk ki. láttam a romos elővárost, éreztem, hogy sokat, nagyon sokat kell itt dolgoznunk, amíg újra élet lesz. Édesapámhoz mentünk, bekapcsolódtam a munkába, s Péter fiamat is megtaláltam márciusban, férjem is hazatért októberben a koncentrációs táborból, ahová a németek vitték. Kitavaszodott, mire kiteljesedett újra az életem. Schiffer Pálné, Szakasits Klára így élte át 1944 karácsonyát. Személyek, helyszínek (A személyeiket és a helyszíneket — a jobb áttekinthetőség kedvéért — a szövegben való előfordulások sorrendjében ismertetem. H. Z.) 68
