Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 6. szám - HAGYATÉK - Hegyes Zoltán: Karácsony negyvennégyben
HEGYES ZOLTÁN Karácsony, negyvennégyben 11/1. Inter arma — silent musae. Fegyverek között hallgatnak a múzsák. . . . de vajon miként rögzít az emberi agy, a fegyverdörgés közepette milyen lehetett a béke, a szeretet ünnepe? A szociográfust, a tanult mestersége szerinti történelemtanárt hajtotta a kíváncsiság, nemzetünk történetének talán legtragikusabb karácsonyát hogyan élte át a kommunista, a káplán, aki ma püspök, a ma élő egyetlen magyar földrajzi felfedező, az ünnepelt színész, a későbbi köztársasági elnök szociáldemokrata aktivista leánya, a bebörtönzött ellenálló katonatiszt, aki egy év múlva mái tábornok volt. Vallom, a történelem eseményei — már amennyit ezekből az egyes ember érzékelhet — egyszeriek s megismételhetetlenek, s az embernek kötelessége az okulás, az emlékezés. Nekem, s korosztályomnak nincsenek személyes emlékeink 1944 karácsonyáról Magam tíz hónapos hadiárva voltam akkor, mert édesapám, a debreceni református kollégium tanárai, huszonöt évesen októberben a Kárpátokban elesett. Az ő emlékének is áldozom ezzel az írással. •k Kétszer is csengetek a lipótvárosi lakás ajtáján, mire a házigazda ajtót nyitni jön. A már szinte teljesen ősz férfi most tréningruhát és szemüveget visel. Beinvitál, egymással szemben fotelbe ülünk, biztatóan rám mosolyog. Az arcot, a mosolyt, a mosolygásnál az arcán kirajzolódó két férfias ráncót, a kellemes hangot az egész ország ismeri. „ .. . 1919 Zalaegerszeg. Kossuth-díjas, kiváló művész. Színiakadémiát 1941-ben végez, a Madách Színház tagja lesz, majd katona...” Így ír róla a Filmlexikon. Gábor Miklós vagyok: — ... hát a háborút én sem úszhattam meg. bár valamivel később hívtak be, mint korosztályos társaimat. Lehet, ennek az is oka volt. hogy mi akkor a szüleimmel az Akadémia utca 11-ben laktunk, s valami adminisztrációs hiba folytán az én első behívómat az Alkotmány utca 11-be címezték. . . . filmet forgattunk Radványi Gézával — az „Európa nem válaszol” címűt —, amikor behívóparancsot kaptam Géza, s mások akkor nekem egyéves mentesítést szereztek, csak később kellett elmennem. Lovastüzér lettem Székesfehérváron, 1944 augusztusában kerültem a frontra, az Észak-Kárpátokba... én már egy megvert, háborút vesztett, züllésnek indult hadseregbe kerültem, ahol mindenki csak azt várta, hogy mikor lesz vége? Egységünk nagy része átállt a szlovák partizánokhoz, de valami árulás folytán a németek felfedezték a partizánbázist, a szlovákok között vérfürdőt rendeztek, minket átadtak egy közeli magyar parancsnokságnak. Emberségesen bántak velünk, bajtársam, Baricza István és én olyan nyíltparancsot kaptunk, hogy menjünk az egységünk után. Kassára mentünk, megkerestem a színészeket, még élelemhez is jutottunk. Sokat hányódtunk, rengeteget bujkáltunk a társammal, főként a nyilasok és a tábori csendőrök elől. Olyan esetünk is volt — talán a kál-kápolnai vasútállomáson? —, hogy a robogó tehervonatra ugrottunk fel a tábori csendőrök igazolását elkerülendő. Végül is Komáromon, Dorogon, a hegyeken át jutottunk be a fővárosba, pár nappal azelőtt, hogy a szovjet katonai gyűrű bezárult volna. Egyenesen a szüléimhez mentünk. Szó nem jött a szánkra édesanyámmal, ahogy a konyhában összeölelkeztünk, a szobából kilépő édesapám meg egyenesen sírva fakadt... nem csoda, két és fél hónapja semmit sem tudtak rólam, én sem róluk, a tábori posta már alig-alig működött. . .. honnan, honnan nem, de volt otthon két libacomb, édesanyám azt megsütötte nekünk. Hetek óta akikor volt először valamire való étel a szánkban... az egyenruhát persze azonnal eldobtuk, emlékszem, én a magamét a világítóudvarba hajítottam... úgy három-négy nap múlva lett karácsony. Volt még mit ennünk, édesapám valahonnan egy kicsiny fenyőfát is kerített. Arra nem emlékszem, hogy tudtunk-e ajándékot adni egymásnak? Magunjk voltunk az ajándék, nekem a szüleim látása, nékik az én megkerülésem. Amikor a karácsonyfa alatt álltunk, éppen becsapódott egy tüzérségi lövedék a közelben, kitörtek az ablaküvegek lakásunkban, felborult a léghuzattól a kicsiny fa ... Csak ünnep után szorultak szüleim a pincébe, nekem meg a bujkálás kezdődött, de mert nem mindig voltak jó papírjaim, ezért a pesti oldal ostromának utolsó hetét laká66
