Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 6. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Gábor László: Egészség és televízió

EGY TANÁCSKOZÁS UTÓÉLETE

Egészség és televízió

Immár a hatvanas évek közepe óta hagyomány, hogy megrendezik Egerben az oktatótelevíziós szemináriumokat. Ez a fórum már valóságos világeseménnyé vált: a szakmán belül számon tartják. Sajátosan egri: itt alakult ki, s itt is vált fontos tényezővé. Azok a gondolatok, amelyek itt elhangzanak, visszhangot vernek messze tájakon. Az egri tanárképző főiskola neveléstudományi tanszékének vezetője, dr Nagy Andor, a kezdetektől tagja a szervezőbizottságnak. Tőle érdeklődtünk az ez évi eredményekről. Mint köztudomású, az idei őszön az egészségnevelés kérdéseivel foglalkoztak. De milyen útravalóval is távoztak a résztvevők, hogyan zárult a rendezvény?

— Nagy várakozás előzte meg — hangsúlyozza dr. Nagy Andor. — Amikor nyáron Finnországban jártam, például úgy fogadtak, mint az egri konferencia egyik házigazdáját. Összekötő kapoccsá vált a szeminárium észak, dél, kelet és nyugat között. Az 1966 óta rendszeresen sorra kerülő tartalmas viták folyamattá álltak össze. így történhet meg, hogy Kelemen Endrét, a Magyar Iskolatelevízió vezetőjét, Kubától Japánig a szeminárium szervezőbizottságának elnökeként tisztelik: szinte már egri polgárrá változott. Ez a tartós kapcsolat azt is jelentette, hogy a televízió közel került Egerhez, s fordítva. Idén felerősödött a kezdetektől meglevő nyilvánosság, nemcsak az alkotások készítői találkoztak ez alkalommal, hanem a felhasználók képviselői is: pedagógusok, szociológusok, politológusok és egészségneveléssel foglalkozók. Abból indultunk ki, hogy ha az alkalmazás szakszerű, nagyobb a hatékonyság is.

— A nemzetközi tapasztalatok hogyan alakították a szemléletet, milyen változásokra figyelhetett föl az elmúlt esztendők során?

— Míg nálunk iskolatelevízióról beszéltünk, máshol oktatótelevízióról. Az utóbbi időben átvettük ezt a fogalmat, mert nem annyira didaktikus, nem szűkíti la a struktúrát. Nemcsak a legkisebbeket, de az ifjúságot és a felnőtteket is ismeretekhez kell juttatni. Az idő haladt, s egyre több olyan műsor alakult ki, amely nem fért el a hagyományos keretben. Hova tegyük például az idegen nyelvi sorozatokat? Nem csoda, ha az iskolatelevíziónk a közművelődési főszerkesztőséghez kapcsolódott. Régóta nem óraszerkezetben dolgozik, bár továbbra is foglalkozik pedagógiai kérdésekkel. De hát olyan új kezdeményezések is születtek, mint például a Hármas csatorna. Keresik a kapcsolatot a nézőkkel, visszacsatolást szeretnének nyerni. Nyilvánvalóan elsősorban társadalmi változásokkal, az igény átalakulásával függenek össze ezek a módosulások, de bizonyára ezeken az eszmecseréken is csiszolódtak azok az álláspontok, melyek alapján most alakítja programját a televízió.

— A teremben látszólag néhány tucat ember vitatkozott, ám valójában milliók és milliók mindennapi néznivalójáról esett szó. Érzékelik-e ezt az óriási felelősséget a szakemberek?

— Valóban hatalmas ez a felelősség, de azt hiszem, hogy tudatában vannak ennek. Most persze, nemcsak a megfelelő „néznivaló” volt a tét, hanem a hatékonyság is. Az egészségügyi világszervezet, a WHO, meghirdette az „Egészséget mindenkinek 2000-re!” elnevezésű programot. Nyilvánvalóan a különböző nemzeti kormányok — így a magyar is — kiemelt társadalmi feladatként tűzik maguk elé az egészségvédelmet. Fel kell tennünk a kérdést, hogy mit is tudunk azért tenni, hogy kevesebb legyen az alkoholista, a kábítószeres, s valóban a betegségek megelőzésére fordítsuk a legnagyobb hangsúlyt. Nem csoda, ha nagy érdeklődést váltott ki az ez évi tematika, mind bel-, mind külföldön. Huszonegy országból jöttek el, de nem ám felkészületlenül. Hazánkról egyre többet tudnak határainkon túl, s már kérdeznek, firtatnak a vendégeink: vajon valóban úgy van-e, ahogy olvasták, hallották. Külön megtiszteltetés számomra, hogy több nyelven is közzétették a szemináriumon írásomat, amely „Egészséges életre nevelés és a televízió” címmel látott napvilágot.

60