Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Lőrinczy István költeménye - Pécsi István: Koronás kegyetlenek (kisregény)

— Ugye, hogy vörösödik az a császárlány s a fondorkodó testvér. — Elég, az uralkodók személye tabu. Nekünk csak a legfelsőbb úr előtt kell számot adnunk, s nem egy rosszul öltözött, mosdatlan, csapdosott hajú apáca sebtében tákolt ítélőszéke róhat meg bennünket. Megmentettük ezt a hont, újjáteremtettük, ezért nem osztozunk az érdemen senkivel, különös­képp engedetlen gyermekeinkkel nem. Aki ellenáll, velünk mérkőzik. Bírálat nem címezhető számunkra. Dei grátia regnálunk. Mindenki alattvalónk. — Ezt a szemléletet elsöpri a történelem. Akkor is, ha megtagadtok, ha korán a sírba hervadozom. Valamennyien egyenlőnek rendeltettünk, s mind­nyájunk véleménye alakítja egykori létünket. Az akkoriak megmosolyogják hetvenkedéseketek. A zsarnokok tiszavirágéletűek, a história szempontjából há­rom-négy évtized csak egy hirtelen szempillantás, ilyen összefüggésben mind­össze azok a folyamatok fontosak, amelyekért én és a hozzám hasonlók vias­kodnak jelenleg, s a későbbiekben. Számuk nő majd, s ők fennen hirdetik: a humánum nem tűri az embertelenséget, s az életet követelő atrocitást semmi­féle pillanatnyi indok nem magyarázhatja. A ne ölj regulája is örökérvényű. Mindegy milyen valódi, s miféle jelképes kosztümökben mutatkozunk. Sze­génygúnyában vagy bíborpalástban. Álszentként avagy meztelen őszintén. S az is közömbös, hogy mikor. Nem a környezet, a díszlet a meghatározó, ha­nem a tett minősége. Az etika alapelemei változatlanok maradnak. — Végeztünk. Gondoskodunk róla, hogy azzal a koronára sóvárgóval ne jöhess össze. Ugyan már, képtelenség. Buta perszónák, szédült álmodozók szabják meg a magyar királyság sorsát. Tépelődj itt, amíg megtűrnek! — Hogy viharzanak. Hallod a szitkokat? Ugorjunk egy cseppet! Mit látsz? — Meghalsz testvér. Koporsód előtt csak Petrosz és én könnyezem. Szü­leid sehol. Jézus! Néhány hónap, s értük is ott a halál. Aztán két esztendő múlva Sztefanosz, az ötödik. Ne már, ne tovább ... ! Ezt nem lehet elviselni. — Semmi rettegés! Távolabbra pillants! Fuss végig a tömény homályú alagúton. Ott, ott a fények viliódznak. Az árnyak meg semmivé foszlanak. Az arcok, a nyílt tekintetek. Ütésre emelt kéz sehol. Amarra a Te leszár- mazottaid. Az egyik engem emleget. A hajdani különc portréját rajzolja. — így leszen? — Ha mindenki elvégzi a reá szabott feladatot. Ha nem törpül az érvé­nyesülési viszketegség rabjává, ha úgy bontakoztatja ki tehetségét, hogy térnyerésével senkit sem sért... — Ne folytasd. Távol ez ... — De a sötétség oszladozik. Akkor is, ha adózunk érte. Álmainkkal, il­lúziónkkal. Néha létünkkel is. Tegnap, ma és holnap. Szerelemsugalló, s rabló őszben, okosan hideg télben, érzelemfakasztó frisszöld tavaszban, s termést érlelő, szenvedélyt perzselő nyárban ... (Folytatjuk) 25

Next

/
Thumbnails
Contents