Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Simonyi Imre költeménye - Gombár Endre: Gondos nem disszidál

találtak épülő, szépülő hazánkban, sőt időnként alig tudta kielégíteni a különböző vásárosok és zsibvásárosok, meg mindenféle törvényes és kevésbé törvényes keretek között működő felvásárlók, közvetítők, ilyen-olyan kereskedők igényeit. A másik vicc pedig az, hogy még jól is élt — panaszkodása ellenére. Ami pedig már alig hihető, de szintén igaz volt, hogy még a munkásait (három volt belőlük, isten tudta, vagy talán még ő sem, hol, hogyan, miként voltak hivatalosan bejelentve), szóval még őket is gavallérosan meg tudta fizetni.

Gondos ide szegődött el negyedik fizikai munkaerőnek. A fizikait itt aztán tényleg szó szerint kellett érteni, mert a fröccsöntő vagy présgépek hosszú vaskarját csak komoly fizikai erőkifejtéssel lehetett alsó állásba nyomni, minekutána a „szerszám”-ba, azaz a negatív fémformába belepréselődött a poli- sztirol, amit előbb a tölcséren keresztül a szörnyeteg garatjába belekanalazták, s amit egy kellő helyen megbúvó cekasz (fűtőszál) megolvasztott.

Gondos teljes erőből fröccsöntött, nem mintha a magánkisipart támogatta volna az államival szemben, hanem azért, mert úgy gondolta, hogy ha szintén tanár, de akkor még elhelyezkedni nem tudó édesanyja megengedheti magának azt a luxust, hogy az öttagú család jobb megélhetése érdekében például mosást vállaljon három — a Gellérthegy délnyugati lejtőjén élő — „jól szituált” családnak, akkor ő is megfoghatja annak a rohadt vasrúdnak a végét. És ki sejti, meddig fröccsöntött volna, ha másfél hónappal később hűvösre nem teszik munkaadóját adócsalásért.

Gondos néhány napig maradt csak munka nélkül. Hasznos ötlete támadt. Talán édesanyja is inspirálta, aki gyakran mesélt neki saját fiatalkoráról, arról, hogy már gimnazista lány korában maga tartotta el magát, tanított, korrepetált (tanítványai közül egy később híres színésznővé vált leányzót is említett), hogy könnyítsen szülei helyzetén, akik egy, erejüket szinte meghaladó gürcölésből, továbbá kölcsönökből, hitelekből összekalapált, kis családi vityilló örökösnek tetsző terhét nyögték.

— Órákat fogok adni — határozta el. — Na, persze, nem matekórákat. Nyelvórákat. Elvégre orosz tagozatú osztályba jártam, vagy mi a fene — gondolta végig.

Ügy érezte, hogy jó a nyelvérzéke. Talán az egész gimnáziumban ő volt a legjobb oroszos. (Más nyelvet akkortájt — amikor ő járt gimnáziumba — nemigen tanítottak, nem tudhatta persze, hogy fűlne a foga angolhoz, némethez, franciához, de hát az oroszba egészen jól belejött, és ez volt a lényeg.) Kitett egy keménypapírból készült feliratot a ház kapujára, aszongya, hogy: „Orosz nyelvórák alap- és középfokon. Gondos Andor, I. em. 1.”.

Már másnap estefelé jelentkezett egy ígéretes tanítványjelölt.

— Vásárhelyi Károly, százados — mutatkozott be a harmincas éveiben járó, rokonszenves katonatiszt.

— Gondos Andor. Tessék helyet foglalni — kínálta székkel a fiatalember a századost 4X3 méteres, saját kis szobájában.

— ön egyetemi hallgató? — kérdezte a katonatiszt.

— Nem egészen. Még nem. Csak leszek — felelte Gondos, aki már eldöntötte, most már magyar—orosz szakosnak fog jelentkezni a bölcsészkarra.

— És honnan tud oroszul?

— Orosz tagozatú gimnáziumi osztályba jártam — igyekezett megnyerő lenni, ugyanakkor magabiztos maradni Gondos. — Középfokon írok, olvasok, beszélek. Igaz, hogy elsősorban... elsősorban diáktanítványokra gondoltam — tette hozzá őszintén. — Nem tudom, mi önnek az igénye.

6