Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 5. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK
Kegyelettel, de kritikával Nemzeti hagyományaink margójára, jóindulattal • Olvasóink írják 1. A Hevesi Szemle (XVI. 1988., 4., 59 —65. o.) rendkívül igényes interjút közölt, Gábor László írását, Koncz János totóival az újabb székesfehérvári ásatások eredményeiről. Az interjúban dr. Kralovánszky Alán osztályvezető (Magyar Nemzeti Múzeum) és dr. Fülöp Gyula régész, a Fejér Megyei Múzeumok Igazgatóságának helyettes igazgatója adtak nyilatkozatot az újabb ásatások eddig is ismert eredményeiről. Elöljáróban meg kell mondani: az alábbi széljegyzetek nem kritikai természetűek, csupán egy, immár kívülálló, de a magyar államalapítás korát negyed- százada kutató olvasó észrevételei. 2. Ami a „Nemzeti Kegyeleti Emlékhely” kialakítását illeti: magánvéleményem, hogy a kultuszláz a kulturáltság rovására megy: ez nem vonatkozik Székesfehérvárra vagy (Ó)Pusztaszerre. Több a kegyelet és az emlékhely, mint a reájuk vonatkozó ismeret! Ennek a burjánzásnak napjainkban különös jelentősége, és különös veszélyei vannak. Hangozzék bár durván: a hagyományait őrző nép akkor lehet csak hű azokhoz, ha ismeri is azokat! (Ez nem aforizma: ténykérdés.) Más kérdés, hogy egy-egy ilyetén emlékhely létrejöttét állami és társadalmi szervek mennyiben támogatják. Székesfehérvárott minden megemlékezésnek helye és hagyománya is van, s ezeket ápolni kötelesség. „Emlékhely” létrejötte azonban csak akkor igazolható, ha a körülötte élő hagyományokat magvukig letisztítva őrizhetjük. Ez indokolja alábbi észrevételeimet. 3. A kutatónak mindenkor egyedi és csorbíthatatlan joga saját eredményeit ismertetni, elfogadtatni — ha sikerül. A székesfehérvári egyház (s nem bazilika, mert egyházjogilag Szent István korában ezt a rangot sohasem bírta!) feltárása kérdések tömkelegét vetette fel, már a múlt századi, első leletek előkerülésekor is. Dr. Kralovánszky Alán valóban áldozatos odaadással, évtizedeket szentelt a fehérvári egyház mennél teljesebb feltárására, s nyilatkozatai szerint, erre törekszik még éveken át. Higgadt, kritikus szemlélete és publikációi árnyékában azonban megbújnak tetszetős. de nehezen bizonyítható, sőt olykor elfogadhatatlan feltevések is. Feltevésre feltevést építeni nem lehet. Lássuk a kritikus példákat; 4. Ami a bazilika méreteit illeti: az áastó mindig több adatot értékel, mint amennyit a nagyközönség megismerhet. A fehérvári egyház építéstörténetére vonatkozó adatok mindaddig felettébb hézagosak maradnak, amíg a teljes dokumentáció közlésre nem kerül. „István király kriptája” — „mint olyan”, írásos források híján fikció, mégpedig veszélyes fikció. István király kifalazott, de a templom padozata alá ásott sírban, esetleg kőkoporsóban nyugodott, de mint e sorok írója kimutatta (Művészettörténeti Értesítő, 1972; ALBA REGIA, 1974), minden józan meggondolás szerint nem a ma neki tulajdonított szarkofágban. Ennek Szent István sírládájaként való meghatározása tetszetős, de megalapozatlan, 1928-ban keletkezett elmélet. Kultúrpolitikánk és nem mindig letisztult művészettörténeti kutatások bűne, hogy ma már az alig 60 éves elméletet „hagyományként” iktatjuk a köztudatba. Magam nem hiszem, hogy csorbulna hagyománykincsünk, ha belátnék: ebben a szarkofágban nem a szent király, hanem esetleg fia, Imre herceg nyugodott (részletesen, indoklással a fentebb hivatkozott írásokban). Ezt a véleményemet szóban kijelentvén, többen „el nem fogadhatják” — cáfolata azonban mindeddig nem látott napvilágot. 5. Tiszteletben tartva dr. Kralovánszky Alán munkásságát, személyiségét, a Királysír Bizottság ténykedését, úgy vélem, legelőbb a történeti írott források értelmezését kellene aránylag megnyugtatóan elvégezni — s aztán jöhet minden más vizsgálat . . . N. A. 87
