Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 1. szám - MÚZEUMÜGY - Szecskó Károly: Bartalos Gyula élete és munkássága
AZ EGRI MÚZEUMUGY ÚTTÖRŐJE VOLT Bartalos Gyula élete és munkássága A múlt század második felében, s e század elején Egerben több tudós hely- történész élt és dolgozott, akikről a ma élő nemzedék már alig tud valamit. Közülük való volt, Bartalos Gyula, akiről most megemlékezünk. 1839. június 15-én született, az Abaúj megyei Szepsi faluban. Középiskolai tanulmányait magántanulóként kezdte, majd Rozsnyón folytatta. Érettségi után 1854-ben az egri papnevelde növendéke lett. ahol mindig jeleskedett a tanulásban. Tanulmányai befejezése után az érseki irodába került szolgálattételre. Megismerkedett Mindszenthy Gedeon költővel. aki látva tehetségét irodalmi tanulmányok folytatására buzdította. Érseki irodai szolgálatát követően rövid ideig segédlelkész lett. 1861-ben szentelték áldozópappá. Ettől kezdve sokat betegeskedett. 1871 őszén érseke támogatásával Olaszország enyhe ege alá ment gyógyulást keresni. 1872 telét, amikor a Vezúv kitört, Nápolyban töltötte. 1879-ig Rómában lakott, ahol az Apolli- nárius egyetemen tanult. Tanulmányai végén megszerezte a kánonjogi doktori fokozatot. Miután 1879-ben Olaszországból hazajött. több helyen szolgált. Először rövid ideig Markazon lelkészkedett. majd az egri papi szemináriumba rendelték vissza. Itt többek között volt lelkiigazgató, hitoktató. Miután betegsége újból kiújult, kénytelen volt nyugdíjba vonulni. 1909-ben elnyerte a tiszteletbeli kanonok címet. 1912- ben főszékesegyházi gyóntató és sekrestyeigazgató lett. Évtizedeken keresztül jó barátságban volt a kor másik két neves történetírójával, Kandra Habossal és Türk Frigyessel. A város társadalma úgy tekintett rájuk, mint az egri triászra. Ennyi életének rövid summázata a száraz életrajzi adatok tükrében. A következőkben munkásságáról szólok, a teljesség minden igénye nélkül. Rendkívül sokoldalú tevékenységet fejtett ki. Munkásságának legjelentősebb része a régészettel, a történelem kutatásával kapcsolatos, ezért először erről szólok. Mint történetíró idealista volt. Szerinte „A történelem Isten világkormányzásának és az ember szabadakaratának eseményekben való leírása”. Ügy látta, hogy a teológiai (vallásos) történetírási módszer alkalmas a világ megismertetésére. A történettudomány forrásairól, s módszereiről azonban számos máig hasznosítható megállapítást tett. Helyesen határozta meg, hogy a történetírásban „első az adatok gondos gyűjtése, második azoknak beható kritikája . . .” Ezzel kapcsolatban írta, hegy „A történésznek éles szemmel kell látnia, erős psychológiával kell bírnia" Fontosnak tartotta, az adatok megfelelő irodalmi megformálását is. A történetírás forrásai közül fontosságánál fogva méltán emelte ki az írott emlékeket: a kódexeket, az évkönyveket. Fontosnak tartotta az emlékkövek, szobrok, képek, műemlékek, mondák, a költészet hasznosítását. Elengedhetetlen szerinte a bölcselet, a nyelvészet, az »írástan, az oklevéltan, a pecséttan, a numizmatika, a régészet, a néprajz eredményeinek hasznosítása. A történelem forrásairól Felső- tárkány című írásában klasszikus tömörséggel állapította meg: „Az okmányok adják ugyanis a tájékozódást, a nyelv- és népisme közelebb hozza aquis (kit?) és quid (mit?) alanyát; a régészet az ubi (hol?) és quibus axilis-re (kinek a segítségével?). Sírja a Hatvani temetőben 45
