Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Simonyi Imre költeménye - Gombár Endre: Gondos nem disszidál
órára megszabadul a raktártól, és annak észlény irányítójától. Mielőtt azonban elindulhatott volna a párttagsági könyvekkel, be kellett jelentenie távozását a főnökénél. Az meg ragaszkodott hozzá, hogy Gondos abban az ócska kezeslábasban menjen be a városba is. — Csak semmi uraskodás, fiam! Munkaidőben munkaruhában dolgozunk, akárhol vagyunk, akkor is. Meg vagyok értve? Gondosnak ezúttal nem volt lelkiereje, hogy vitába kezdjen az észlénnyel. Felült a villamosra, topiák volt, kezdett beletörődni, ugyanakkor szorongva gondolt arra, mi lenne, ha most összefutna valamelyik volt osztálytársával. Pláne, ha olyannal akadna össze, akit még az egyetemre is felvettek. Felvisszhangzott benne a raktáros durva röhögéssel kísért megállapítása: „Az a lényeg, fiam, hogy a farkad ne látszon ki a gatyádból.” Szorosabbra húzta a nadrágszíjat. Belenézett a szakadt szatyorba, helyükön vannak-e a tagkönyvek. Amikor a Nyugati környéken leszállt a villamosról, alig tett néhány lépést a Körút felé, odaintette magához egy rendőr a gumibotjával. — Jöjjön csak ide, fiatalember! Gondos a gumibottal való hadonászáson felháborodott, a „fiatalembert” ugyanakkor jó néven vette. Végtére jobban hangzott, mint a lefiamozás. Igyekezett öntudatosan odalépni a rend őre elé. Ránézett. Egyenesen a szemébe. Várta, hogy megnyilatkozzék az egyenruhás. Hogy mi a fenét akar tőle. — Hát csavargónak nézek én ki? Hát már egy nyilvánvaló, becsületes segédmelóst is molesztálni kell fényes nappal? — mérgelődött magában. — Bezzeg a Gellérthegyen a késő esti órákban eszük ágában sincs megvédeni az embert a huligánok támadásaitól. — Kérem a személyi igazolványát — szólt a szerv egyszerűen. Mivel Gondosnál személyi nem volt, a szatyrában viszont ott cipelt egy rakás párttagsági könyvet, felettébb gyanússá vált az intézkedő közeg szemében, aki mindjárt be is kísérte a legközelebbi rendőrőrsre. Fél lépéssel haladt Gondos mögött. — Ne rohanjon annyira! — szólt rá néhány száz méter megtétele után. — Nem kértem a díszkíséretét — feleselt Gondos bátran, mivel sejtette, hogy azért még nem fogják felakasztani, mert elfelejtette zsebrevágni a személyijét. Titokban azt remélte, hogy a felettesei majd még le is tolják Kovács kettőt (magában így keresztelte el szorgos kísérőjét), amiért akadályozza, de legalábbis késlelteti fontos feladata teljesítését. Az már nem jutott az eszébe, mi lenne, ha most jönne szembe vele valami ismerős. Igaz, az ismeretlenek is közönyösen baktattak el mellettük, úgy látszik nem volt egyértelműen feltűnő a munkásruhás meg a rendőr duettje. A rendőrősön únott képpel végighallgatta egy főtörzsőrmester, amit Gondos összehordott a hőerőműről, a tagkönyvekről meg az Iskola utcáról, aztán felhívta telefonon a hőerőmű személyzeti osztályát, tudomásul vette, hogy valóban van az állományukban egy Gondos Andor nevű (született ekkor és ekkor, anyja neve ez és ez, lakcíme ilyen kerület, olyan utca és házszám) egyén, és befejezte a kihallgatást. Még elsütött egy viccet arról, hogy egy Gondosnak gondosabban kéne ügyelnie a személyi igazolványára, majd kegyesen elbocsátotta. Előtte egy kockás papírlap feküdt az asztalon. A kihallgatás végére elkészült legújabb grafikai műalkotásával is. A rajz egy pucér nőcit ábrázolt, eltúlzott méretű keblekkel és dús szőrzetű nemi szervvel. A fiatalember eljutott az Iskola utcába, ott végigmérték. Először egy olyan elvtárshoz kellett bejuttatnia a tagkönyveket, akit három kellőképpen éber titkárnőből álló, nehezen áthatolható védőfal szigetelt el a gyanús, és 7
