Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Szakál Sándor verse

— Ö, kedvesem, maga nagyon könnyen felejt — komorodott el a szép anyósjelölt, majd villámló szemekkel, jó hangosan hozzátette: azt is elfelejtette, amit mellettem fekve suttogott a fülembe: hogy vagyok olyan csinos, mint a lányom, és ha ő nem volna, engem venne feleségül. Most itt az alkalom — és szikrázó tekintettel nézte kelepcébe esett barátomat.

— Node, anyuka ... hát ez ... hát ez ...

— Semmi anyuka — toppantott a szép anyósjelölt. — Vagy tán azt akarja, hogy többet is mondjak még .. . magunkról?

Bambula komám kétségbeesett tehetetlenséggel pislantott körül. . . Már csaknem mindenki a különös párbeszédet figyelte.

— No, esküszünk vagy nem esküszünk? — lépett oda bosszús arccal az anyakönyvvezető.

— Persze, hogy esküszünk! — kiáltott fel az egykori szép anyósjelölt, majd erélyes mozdulattal Zénó barátunkat az asztal elé vezette.

— Egy kis változás történt — hebegte derék barátom, aztán az új menyasszony iratait is átnyújtotta.

Nem telt bele tíz perc sem, amikor Bambula komám, a körültekintő, óvatos ember kimondta egykori anyósjelöltjének a boldogító igent. . .

SZAKÁL SÁNDOR

Fordítsd felém

Homlokunk: két ostyalap. Vágyak röppályáin tartalak.

Bizonyítod, hogy oldható a szívtáji korrózió.

Légy katharzis csendje, holnap fogalmazandó mondat.

Hold hideg csókja, ezüst pecsét, fordítsd felém Isten tenyerét!

15