Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Makay Margit: Hogy is volt? (életregény)

éveik folyamán a színész megismeri a különböző érzelmek hangszíneit, és ak­kor már könnyen tudja ellenőrizni saját1 magát. A színpadra készülő fiatalok jegyezzék meg magúiknak: a színészi pálya egész emlbert kíván, minden más háttérbe szorul. Aki nem képes ezt vállal­ni, az ne válassza ezt a pályát. Állandóan figyelem a mai fiatalok munkáját, nagyszerű fejlődésüket. Va­lamennyi növendékem a szívemhez nőtt, velük örülök, ha sikerül pályájuk, és velük szomorkodom, ha egy-egy tehetséges növendék elkallódik színháza vezetőségének közönyössége miatt. Volt magániskolám is, onnan is sokan kerültek élvonalba. 1945-ben meg­szűnt tanári működésem. A magyar színpad mindenkor kitermeli a kor nagy művészeit. A mai ki­váló művészekről azonban már az új generáció tartozik megemlékezni. A második világháború előtti években, amikor a színházak magánkézben voltak, 'bizony a legtöbb színész örökös bizonytalanságban élt, hogy vajon a következő évben lesz-e szerződése, még a színigazgatók esetleges fizetéskép­telensége is fenyegette őket. Mint ahogy már említettem, csak az állami Nem­zeti Színház színészei lehették nyugodtak, mert akinek szerencséje volt oda bdkerülni, az már élete végéig biztonságban élt. Ma, hogy a színházak állami kezelésbe kerültek, megszűnt a jövőért való örökös rettegés. A színész anyagi helyzete is jobb lett. Fizetésükön felül még prémiumot és bevételi részesedést is kapnak. Egy-egy kitűnő alakításukért peddig miniszteri jutalmazásban is részesülnek. Sokat jelent még, hogy a film, rádió, televízió, szinkron minden tehetséges színésznek megadja a biztos bázist. A mai fiatalok már nem ismerik a küz­delmes színészsorsot. 1942-ben a magyar színművészet szolgálatában szerzett érdemeimért meg­kaptam a Kormányzó kitüntetését, a polgári személyeknek kijáró Signum laudist. Uray Tivadarral, nemzeti színházi művész-kollégámmal mentünk fel a Várba — ő szintén akkor' részesült ebben a kitüntetésben. Tizenöt-tizenöt perces kihallgatásra rendeltek fel bennünket a kományzóhoz, megköszönni. Gyászos hangulatban találtam a kormányzót — akkor esett el a fia a harc­téren. Kondolelátam, amikor beléptem. Mire azt mondta: — Sokat vesztettem vele. Most mindenki államtitkár akar lenni. — Majd magából kikelve folytatta: ■—És kérem, mit csinálnak a képviselőházban, mit csinálnák a zsidókkal! Nagyon meglepett, hogy előttem ilyen bizalmasan kifakadt. Felhasználtam az alkalmat és rögtön így feleltem: — És mit csinálnak a munkaszolgálatosokkal?! — Mit? — kérdezte a kormányzó meglepődve. — Félholtan küldik ki őlket a harctérre — válaszoltam — A magánszínhá­zak ügyészét, egy jó barátomat, vérző vesével küldték ki a frontra. Próbál­tam megmenteni, de nem sikerült. — Egy tábornokot küldőik oda — ordította Horthy —, aki ezeknek a sor­sát ellenőrizni fogja! — és dühösen verni kezdte az asztalát. Megijedtem, mert egyszerre lóngvörös lett az arca, az erei kidagadtaik, fél­tem, hogy valami baja történik, és engem felelősségre vonnak. Mag sem vár­tam, hogy jelt adjon a távozásra, gyorsan igyekeztem kifelé. Idegességemben az ajtót nem tudtam kinyitni, mert furcsa, dupla kilincse volt, nem tudtam, melyik kilincs nyitja. A kormányzó nyilván észrevette riadtságomat. uralkod­ni igyekezett magán, és már megnyugodva jött segítségemre. fi

Next

/
Thumbnails
Contents