Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Sárhegyi István: Bodrogi színháza

ötezer a taksája. Saját magát kellene degradálnia, ezért inkább nem megy. Az én elméletem az, hogy ha mi megállapodnánk, akkor nem úgy tennénk, hogy ilyen vagy olyan a kategóriád, hanem úgy, hogy nézd, ennyit tudnál keresni... Nincs megalázás, nincs benne az, hogy ő visszacsúszott, hisz ezt mindenki szeretné elkerülni.

— A művészek partnerek ehhez?

— Ha kidolgozzuk a dolgot, ha ismertethetjük, hogy pontosan mire gondolunk, akkor talán. Persze, először csak kísérleteznénk ezzel, esetleg két-há- rom embert megkérnénk arra, hogy próbálja ezt velünk egy évig csinálni. Ha rájönnek az előnyeire, úgyis támogatják majd, hiszen a boríték vastagsága nem lényegtelen. Nem láttam még köztünk olyat, aki azért irigyelte volna a másikat, mert annak jobban csillog aszeme, ám olyat már inkább, aki azért acsarkodóit, mert a másik valamivel többet keresett. Tudom, a pénzről beszélni csúnya dolog, de azért valakinek csak meg kell ezt tenni. Cseppet sem tartom magam anyagiasnak, s mástól sem sajnálom a bankókat. Azon kevesek közé tartozom, akik —amikor a fizetési lapjukat aláírják — csak a saját nevüket nézik. Az előbb szóltam már a differenciálás szükségességéről... Magát a munkát kisebbíti, ha a gyengébb teljesítményért is ugyanannyi jár, mint a kiemelkedőért. Még akkor is igaz ez, ha valaki lejön a színpadról, s azt mondják a produkciójára: Hú,de vacak volt. Nagy dolog! Pénz a zsebben! Egyébiránt úgy sem tudunk többet kifizetni, mint amennyit megkerestünk. Ez végtelenül egyszerű tétel. Jóllehet, mintegy ennek ellensúlyozására szokták adni az ilyen-olyan pluszokat. Ez az, amit én teljesen megfordítanék: ahol sok a bevétel, oda adnám a támogatást, mert így van értelme. Ahol kevés, ott már minden hiába, ott a pénztől már nem sok minden függ. Ha egy produkciót egymillióból ki lehet hozni, hiába költenek rá másfél vagy kétmilliót, attól a minőség — sajnos — nem lesz jobb. Csak vannak, akik éppen a minőség elleplezésére csinálnak monumentális díszletcsodákat, azért, hogy ne látsszon, mi megy előttük. Ha veszek egy előadást — s most csak azt számolom, akik ebben szerepelnek, s ez nem több, mint 15 ember —, amit legalább ötszáz személyes színházban, telt házakkal adnak, s arra semmi mást nem terhelnek rá, csak azoknak a gázsiját, akik ténylegesen játszanak, akkor különös dolog derül ki. Nevezetesen az, hogy ezek a színészek abból igen jól megélhetnének, remekül kereshetnének. Csakhogy minden színházi produkcióra, amiben csak tizenketten játszanak, az ugyanaznapi másik 118 személy is rá van terhelve. Ilyen alapon rettentő könnyen bebizonyítható, hogy az ügy ráfizetéses. Mert a tizenkettőhöz számolok tizenkét műszakit, két adminisztrátort, pénztárost, igazgatót stb. A mechanizmus tehát elég furcsa. Mi, itt — s ezt mondom a többieknek — egy picike kis „ország” vagyunk. Az egyes elemek ugyanúgy fellelhetők nálunk, mint az országban, mármint a nagyobban. Ha megpróbálkozunk új dolgokkal, azok hatását rövidesen lemérhetjük. Jó lenne, ha megvalósulna, hogy ahol például negyven színész van, ott esetleg negyven fizetési kategória is lenne. Tisztában vagyok azzal, hogy mindezt látványosan is meg lehetne csinálni, azonnal, de ez csak afféle buborék lenne, márpedig maradandóra kell törekedni. Nem a gyávaság miatt említettem a fokozatosságot, hanem amiatt, mert a buborék hamar szétpukkadna. Ha mi most rögtön lépnénk, az visszatetszést keltene, mert nincsenek meg ennek a társadalmi előzményei, így az ügy önmagát robbantaná szét. Óvakodni kell tehát a túl nagy ugrástól.

— Az igazgatói pozíció hogyan befolyásolta a színészi tevékenységet?

— Változatlanul a színészetet tekintem főfoglalkozásnak. Természetesen kevesebb feladatot vállalok, kevesebbet is keresek. Tízeket játszom, de a má86