Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 1. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Chikán Zoltánné: Nyelvtanításunk helyzete és problémái

az adott helyzetnek megfelelően fejezze ki magát. Ennek felnőtt korában igen nagy hasznát láthatja majd. A minap elgondolkodtatóan nyilatkozott a televízió egyik riportalanya. A társadalmi kapcsolatokról szólva megállapította, hogy sok ember azért rontja el a kapcsolatait, mert nincsenek meg az eszközei azok fenntartásához, feladatunk tehát, hogy felépítsük a társadalmi közeledés normáit. Ennek a megállapításnak igazát könnyen beláthatjuk, ha csak a köszönés és megszólítás sok gondot okozó formáira gondolunk! (A helyes szóhasználat jelentőségéről még a továbbiakban lesz szó.)

Ha az anyanyelvi nevelésről szólunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a helyesírás megtanításának fontos területét nem. Meg kell láttatnunk a diákokkal a helyesírás társadalmi jelentőségét: ez az írás egyértelműségének biztosítása. A nyelv ugyanis olyan jelrendszer, amelyik akusztikai és vizuális síkon egyaránt megvalósulhat: amilyen fontos tehát, hogy tisztán, világosan, érthetően beszéljünk, olyan fontos, hogy írásunk is olvasható és egyértelmű legyen. Egy-egy helyesírási hiba a közlés értelmét változtatja meg vagy teszi érthetetlenné. A „Ma ne holnap gyere” közlés írásjel nélkül nem információ, hiszen az olvasó nem tudhatja, mit is tegyen hát: Ma, ne holnap — vagy Ma ne, holnap .,. Ilyesfajta példákkal kell bizonyítanunk a helyesírás jelentőségét, mert az idő már régen eljárt annak emlegetése felett, hogy más a tör és a tőr, örül és az őrült, hiszen például a tanuló aktív szókészletének a tőr már alig-alig tagja, és aligha tévesztenék össze e mondatok értelmét: töröm a diót — tőröm a diót. '

A helyesírás jelentőségének felismertetése mellett azt is tudatosítani kellene végre, hogy a helyesírás változása szükségszerű. A nyelv — s ezen belül a helyesírás is — társadalmi termék, a társadalmi változások természetesen kihatnak a nyelvre, és így a helyesírásra is. Aki tehát a helyesírás változásának szükségszerűségét tagadja, az a társadalmi fejlődéssel való összefüggést, sőt a fejlődés szükségszerűségét is vitatja. Meg kell láttatnunk azt is, hogy csak a nem kellőképpen tájékozottak hangoztatják, hogy a „helyesírást állandóan változtatják”. A legutóbbi szabályzat 30 évig volt érvényben, s van-e napjainkban olyan szakterület, amelyik három évtized alatt nem lépett előre?

Láttuk, hol jelentkeznek a hibák. Mi lehet az oka az anyanyelvi nevelés nem kielégítő helyzetének?

Elsősorban az anyanyelvi nevelés elmélete és gyakorlata közti szakadék. Ezt gyakran tapasztalhatjuk bármely iskolatípusban az anyanyelvi órákon.

Miben jelentkezik a lemaradás? Legfőbb okok: nincs korszerű szemlélet, nincs korszerű példatár, hiányzik a nevelőtestületi egység.

A nehézségek forrása, hogy igen gyakori az elavult nyelvszemlélet jelentkezése. Világosan látni kell, hogy a korszerű oktatást elősegítik ugyan a korszerű technikai eszközök, de nem ezeken áll vagy bukik a korszerűség. Csak akkor lehet korszerűen foglalkozni a nyelv kérdéseivel, ha belátjuk, hogy az anyanyelvi műveltség nemcsak része az általános műveltségnek, hanem meghatározó alapja. Mindenkinek egyéni érdeke tehát, hogy anyanyelvi műveltségét a lehető legmagasabb szintre emelje, hiszen minden ismeret- anyagot elsősorban a nyelv segítségével közelíthetünk meg: a betűket alig- alig sillabizáló tanuló nem tud a lényegre, az összefüggésekre figyelni: elolvassa nagy nehezen a szavakat, a mondatokat, de az értelem, az összefüggés már nem jut el a tudatáig. Bármilyen tantárgyat tanít tehát valaki, érdeke, hogy az ifjak anyanyelvi műveltségének emelésével elősegítse saját szaktárgyának sikeres oktatását. Érdeke, de kötelessége is: a nyelvszociológiái vizs63