Hevesi Szemle 15. (1987)
1986 / 6. szám - SZÍNHÁZ - Neményi Lili: Básti Lalára emlékezem
# Színház NEMÉNYI LILI Básti Lalára emlékezem Várkonyi Zoltán filmjeit minden héten megnéztem a tévében. Básti Lajost látva kényszerített a múlt megrendítő emléke, hogy leírjak egy történetét, aminek emberi, színészi indokát érzékeltem, de ésszel, logikával megérteni akkor sem tudtam és most sem tudom. Amit most leírok, arra nem emlékezik senki rajtam kívül. Akik ott voltak, már mind elmentek. Somlay Artúr, Upor Tibor, Apáthy Imre, Horváth Árpád. Csak én élek még. Ezért érzem fontosnak, sőt kötelességemnek, hogy közöljem azt, amit még átmenthetek az utókornak: az Emléket! A visszaemlékezést, annak filmszerű visszaforgatását. Nem sok az időm. Le kell írnom, mielőtt „szűkölni” nem kezdek, a félelemtől érezve az elkerülhetetlent. Mielőtt „szűkül” körülöttem az élő világ és végleg lezárul. Básti 1977-ben halt meg. Egy évvel előbb még itt volt közöttünk, reménykedett, dolgozott. Szerettem, becsültem őt. Művész volt. És most a megalázott, a némaságra, munkálatlanságra ítélt Lalára emlékezem e pár sorral. Lalára, aki a Sziréna című könyvét felhozta hozzám a Continentál .szállóba, ahol akkor laktam. Ez körülbelül az 1942/44-es években történt. A könyvet megvettem, ma is őrzöm könyvtáramban. Furcsa idők voltak. Akkoriban sok színész élt ebből, hogy írt. Lala is. Mint humanista baloldali művész kötelezően illegalitásba kényszerült. Rakodómunkásként bujkált. Amikor a trógerolást már nem bírta — testi erővel igen, lélekkel nem — hacsak pár órára is és kevés közönség előtt, de ismét ember, színész akart lenni. Egyik éjjel 11 órakor megborotválva, illatosán, frakkba öltözve, estélyi köpenyben, fehér sállal a nyakában, bejött az Upor kávéházba. Abban a házban nemcsak a híres Upor kávéház volt, hanem az első emeletén a hírhedt csendőr-főparancsnokság is. A színpadról letiltott, leparancsoilt Básti Lajos megjelent a kávéház ajtajában sugárzó szőke, árja szépségében, mint egy ifjú Germán Isten. Aláfestő zeneként Wagner muzsikája illett e Walhallából jött jelenséghez. (A pemzli baj szú festőlegény-hóhér mindenét odaadta volna egy ilyen külsőért, s ezért a csodálatos hangért.) Magabiztosan, öntudatosan ült az asztalunkhoz, beszélgetett, nevetett, jól érezte magát, hiszen pár órára ember, színész lett újra. Azaz embert és színészt játszott, önfeledten, boldogan játszott! Játszott!!... Játszott. Az életével játszott soha-soha nem felejthetem el az arénát akkor és ott. Benne a halálra szánt egyetlen gladiátorral. 76
